Uruha

Ha Reita nem jön… ha Reita nem jön, akkor biztos megerőszakol… Biztos vagyok benne. Csak markolgatom mellkasánál a pólóját, és egyáltalán nem tudom abbahagyni a sírást.

- Semmi baj, hallod? Itt vagyok, megvédelek – ölel még szorosabban magához, én bennem meg egyre nő a biztonságérzet. Az időérzékemet elvesztettem. Nem tudom mégis mennyi ideig állhattunk így itt, de már lecsitultam, és nem zokogok annyira.

- Most már értéktelen vagyok? – kérdezem halkan, és nyakába támasztom fejem, hogy addig se kelljen szemébe nézni. Nem tudnám megtenni…

- Uruha ne mondj hülyeségeket! – mondja szigorúan, és szorít jobban magához. – Haza megyünk, most – fogja meg oldalról a fejem, és ad egy puszit homlokomra, én meg csak meredek szemébe. Megfogja karomat, és húz a terem felé, jelenleg épp óra van… nem tudom, hogy fog minket a tanár kiengedni…

A terem előtt megtorpanok, képtelen vagyok bemenni. Csak Reita megy be, hogy a cuccokat kihozza, és pár pillanat múlva már jött kis ki, és húzott magával. Gondolom beleegyezésre bírta a tanárt, hogy elengedjen minket. Végig fogtam a kezét, mert nagyon féltem még most is. Elég gyorsan hazaértünk, mert azaz idő kiesett még sétáltunk haza. Otthon csak ledobtuk a cuccokat, és nagyon megnyugtatott, mikor Reita magához ölelt. Azonnal bújtam hozzá, eddigi minden félelmem elillant. Megvédet, és megmentett attól a vadállattól. Sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam a közelében, most már.

- Uruha, minden rendben? – kérdezte meg halkan, rengeteg idő elteltével. De ő végig ölelt és néha simogatta is a hátamat.

- Igen… köszönöm, hogy… hogy segítettél – nézek rá még szomorúan, majd visszabújok hozzá.

Az egész nap így telik, sőt, nem túlózva az egész hét is. Nem mentünk be iskolába, én nagyon féltem, és Reita meg velem maradt. Egy pillanat alatt mintha kicseréltek volna, amikor csak tudtam Reitához bújtam, és még saját magam is meglepődtem, hogy mennyire szeretek a közelében lenni.

Pénteken este, Kai meg Ruki fel is jöttek, kicsit érdeklődni, hogy mégis mi a franc történt, hogy egy hete kerüljük az iskolát, és mikor Reita pontosan elmesélt mindent, én egyre jobban bújtam hozzá, a srácok szája meg egyre közelítette a padlót. Leginkább Kai volt kiakadva, szinte meg sem ismertem, úgy tombolt. Reitának úgy kellett lehiggasztani, majd Kai konkrétan karon ragadott, kirángatott a konyhába, és elkezdett velem főzni, miközben dühöngött még mindig Aoira.

- Nem hiszem el, hogy ezt csinála! Ugye azért minden rendben? Hogy csinálhatott ilyet?? – emeli fel a kést, én meg ugrom egyet. – Hülye fasz, nem hiszem el… – vágja bele egy nagy fej hagymába, és kezdi aprítani. – Mindig is furcsa volt, de ezt sosem feltételezte volna róla senki! – megy kicsit ki, és csukja be a konyhaajtót. – De legalább Reita megvédett – halkul kicsit el, és már mosolyog.

- Igen… inkább nem akarom elképzelni mi történhetett, volna… – motyogom magam elé, és kockázom fel a krumplit.

- Mond csak Uruha… - kezdi a mondatot már kedves hangon. – Te mit érzel Reita iránt? Pontosítva, mikor vele vagy.

- Hát… – merülök kicsit el a gondolataimban. – Azóta, mióta megvédett egyáltalán nem félek tőle. Jó vele lenni, mert biztonságban érzem magamat – mondom el neki, Kaijal sokat beszélgettem már, és benne hamar megbíztam, bár ezt még neki is félve mondtam el. De mindig ellát tanáccsal, miután kifaggat.

- Szóval szeretsz vele lenni. És nem akarsz megválni tőle. Mond csak, történt valami komolyabb is köztetek? – néz rám, két aprítás között.

- Hát… – vörösödöm el, majd nagy nehezen kinyögöm. – Nem feküdtünk le… de több mint egy csók… De nem tudom.. nem tudom, hogy merjek-e engedni neki. Félek nagyon… hogy fájni fog… – hajtom le a fejemet.

- Figyel Ruru. Én ismerem már Reitát jó ideje, és bátran mondom, hogy ő az, aki a legjobban figyel a másikra, és veled még jobban óvatos. De ha még nem vagy rá felkészülve ne tedd meg. Ki fogja várni, de ha csak ez tart… tartott vissza, akkor remélem kicsit segítettem most ezen – mosolyodik el kedvesen, és több szó nemigen esik köztünk erről.

A kajával nem sokára készen is lettünk, és még emésztgettem, amit Kai mondott. Hiszek neki… eddig, mindig igazat és reális dolgot mondott. Majd talán… legközelebb engedek kicsivel többet Reitának… azt hiszem. Az ennivaló mindenkinek nagyon ízlett, én Reitához bújva ettem, és sokkal jobb volt így a közérzetem. És most már nincs bennem olyasfajta félelem, mint régen, hogy rám borítja az ételt, és éhen maradok. Rukiék elég későig maradtak, éjfél körül mentek csak haza. Este Reitához bújva aludtam el megint, és lassan el is kezdtem tanulni az előrehozott kémia érettségimre, és a jövő évben esedékes emeltszintű biológia érettségire, ami azért elég sokat kivett belőlem…

Egy egész hónapja minden nap iskola után beültem a konyhába tanulni, egészen este nyolcig… Egész jól haladok, már április van, így már alig van időm, de jól állok szerencsére. Aoival miután újra elkezdtünk bejárni az órákra, semmi nem volt, szerencsére, ő elült, én meg Reita mellett foglaltam helyet, és egy szót sem szólt hozzánk. Mióta Kaijal beszéltem, azóta sem feküdtünk le, bár próbálkozások voltak, de a tágításnál elég sokszor le kellett állnunk, mert nagyon fájt. Orális szexet viszont igen sokat „gyakoroltatta” velem, és elmondása szerint kitűnő tanuló vagyok, és folyamatosan fejlődöm. Igen, először alig mertem bevenni a számba, mert azért mégis… a férfiassága, és elég nagy… de aztán idővel megszoktam, és már csak Reita elmondása szerinte a technikán kellett javítani, ami minden alkalom után jobb és jobb lett.

Sajnos, egyre kevesebbet beszéltünk, mert én egyre többet kezdtem el tanulni, hisz a nyakamon van az osztályozó vizsga, és az érettségi, és csak esténként az ágyban volt valami köztünk… Ez azért eléggé zavart mindkettőnket, de főként Reitát.

Az idő egyre telt, és egyre jobban közelgett az érettségi. Az osztályozó vizsgán már túl vagyok, de érzésem szerint katasztrofálisan fog sikerülni. Egyik átlagos nap, mikor hazaértünk az iskolából, nekiültem tanulni, illetve ültem volna, de Reita kivette előlem a könyvet és maga felé fordította a fejem.

- Hagyd már kicsit ezt a monotonságot. Elegem van ebből! Egy napon nem halsz bele, ha nem tanulsz!

- De Reita, mindjárt itt az érettségi, az is csoda hogy az osztályozó vizsgát meg tudtam írni, de biztosan katasztrofális eredménye lesz! – próbálom visszavenni a könyvemet, de nem engedi.

- Állandóan csak tanulsz, tudod mikor beszélgettünk utoljára??? – emeli fel a hangját én meg összerezzenek… nem szeretem, ha kiabál…

- De kérlek… ha letudom az érettségit, akkor rengeteg időm lesz!

- Leszarom az érettségidet, úgy is bejutsz, amilyen jó tanuló vagy, ha meg kell, pénzzel rásegítek! - vágja le a könyvet én meg meredek rá.

- Nem! Én nem így akarom ezt!! Én saját erőből akarok bejutni!- kiabálom felé a szavakat már én is. Miért hiszi, hogy pénzzel mindent megoldhat?

- Akkor basszad meg Uruha!

- Tudod mit? Elmegyek itthonról, és ha végzem a tanulással, akkor visszajövök! Már ha tartasz még a személyemre igényt! – veszem fel a könyvet, és úgy ahogy vagyok, megyek is le.

Hihetetlenül felidegesített, hogy mondhatott ilyet, hogy majd pénzzel rásegít?? Ez hülyeség! Ha nem tudom az alapokat, akkor nem tudok mire építeni és első félévben kivágnak! Nem érti meg, hogy ez nekem mennyire fontos?? Miért viselkedett így velem? Annyira fáj, hogy ezeket mondta… - rohanok ki az épületből, már a könnyeim is teljesen elmosták a látóteremet, de csak rohanok előre, mikor egy hatalmas rántást éreztem meg a karomon, ami visszahúzott, de még éreztem azt a levegőáramlatot, amit az előttem elsuhanó kocsi okozott. Ha nem rántanak vissza, akkor… elüt, és biztos meghalok. Meredek magam elé, fel kell, kicsit ébredjek a sokkból.

- Uruha jól vagy?? – kérdezi kétségbeesetten Reita, még mindig a karomat fogja, én meg felé fordulok és felzokogok. Nagyon megijedtem. Elveszítem őt, és soha nem lehetünk már együtt. A sofőr meg, meg sem állt… Reita hátán markolászom a pólót, és nyakába hajtott fejjel sírok.

- Menjünk haza, kérlek… – szipogok, és érzem, hogy húz vissza. Még a liftben is hozzábújok, de a válla felett farkasszemet nézek a tükörképemmel. Nem merem felfogni, hogy mégis mi történhetett volna… annyi mindent köszönhetek Reitának…

- Ne haragudj rám Reita, kérlek… – mondom még mindig sírós hangon, de már az ölében ülök, és úgy ölelem át nyakánál. Ennél többet nem tudok mondani… de most nem is akarok agyalni ezen, hanem odahajolok ajkaihoz és félve megcsókolom. Ami azonnal viszonzásra talált. – Tényleg ne haragudj rám, kérlek… – bújok jobban nyakadba, és egész délután így vagyunk, egy percre sem akarok elszakadni tőle. De tanulnom is kéne… de talán egy napba tényleg nem halok bele… – Szeretlek, Reita… – motyogom füledbe. Kicsit féltem kimondani… és talán nem kellett volna mert, mikor kimondtam, éreztem hogy nagyon megremeg alattam.

- Én is téged, Uruha – fordítja felém a fejét, én csak döbbenten meredek magam elé, majd még jobban szorítom nyakánál.

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2012.04.23. 22:04 miyo-tan naazért >< mindjárt jobban tetszik... a rövidebbik változatnál rendesen elbőgtem magam :'( Válasz: Szia. Hát azon tényleg lehetett sírni :)