|
18. fejezet
Reita
Kezdett már nagyon a tököm is ki lenni azzal, hogy egyáltalán nem foglalkozik velem. Én, nagyon akartam vele foglalkozni…
Először, mikor otthon voltunk, az Aois incidens után, elmondhatom, hogy boldog voltam. Nagyon is boldog voltam. Mert mindig ott volt velem, ott volt mellettem. És ezt az érzést nagyon hamar szoktam meg. De… ahogy elkezdtünk járni a suliba, ez az idő egyre csökkent. Először annak tulajdonítottam, hogy ugye, reggel be kellett menni, utána meg azért a házit is meg kell csinálni. Mármint, neki… mert engem egyáltalán nem kötnek le az ilyen jellegű dolgok. De ahogy teltek a hetek, egyre inkább szarta le a fejemet, mert neki az előrehozott érettségire kellett tanulni. Csak tudnám, hogy mi a francnak teszi le előre… tökéletes lett volna akkor, mikor mindenki más! Ennyire előre akar haladni, vagy mi a franc?
Egyre rosszabbul tűrtem, hogy nem látom őt csak este… este is… csak egy kicsit foglalkoztunk egymással, és már aludt is. Nem arra gondolok itt, hogy rá akartam volna erőltetni a szexet. Mert nem… ki vártam volna, azt az időt, ami neki megfelel, és felkészül rá. De azért egy kicsit szívesen beszélgettem volna vele. És nem a tananyagról, vagy a suliról, vagy a jövőről… Kezdtem már nagyon megutálni azt, hogy orvos akar lenni. Mert számomra ez azt jelentette, hogy még több időt fog elvenni tőlem az a szakma.
És… azért nálam is kiborul a bili… most tovább tűrtem a dolgokat, de volt egy pont mikor már nem tudtam.
- Hagyd már kicsit ezt a monotonságot. Elegem van ebből! Egy napon nem halsz bele, ha nem tanulsz! – erősködöm, mert tényleg így értem. Egy nap nem a világ… velem is foglalkozzon már, az Istenit!
- De Reita, mindjárt itt az érettségi, az is csoda, hogy az osztályozó vizsgát meg tudtam írni, de biztosan katasztrofális eredménye lesz! – mondja egy kicsit hisztisebben, vagy legalábbis én annak érzem. Persze, közben a könyvét akarja visszaszerezni, és nem is néz a szemembe.
- Állandóan csak tanulsz, tudod mikor beszélgettünk utoljára??? – száll el az agyam, és nem tudom már tovább türtőztetni a hangomat.
- De kérlek… ha letudom az érettségit, akkor rengeteg időm lesz! – mondja, és néz hülyének. Vagy, ha tényleg úgy gondolja, akkor még semmit nem tud arról a szakmáról. Ha leteszi az érettségit, akkor még többet kell majd tanulnia!
- Leszarom az érettségidet, úgy is bejutsz, amilyen jó tanuló vagy! Ha meg kell, pénzzel rásegítek! – dobom az asztalra a könyvet, ő meg csak bámul engem.
- Nem! Én nem így akarom ezt!! Én saját erőből akarok bejutni!- kezd el kiabálni. Eddig még sosem hallottam a hangját így. Még egy kicsit sem emelte meg… főleg nem velem szemben…
- Akkor basszad meg Uruha! – száll el az agyam, utálom, ha nem az enyém az utolsó szó!
- Tudod mit? Elmegyek itthonról, és ha végzem a tanulással, akkor visszajövök! Már, ha tartasz még a személyemre igényt! – mondja nagyon is szemrehányón, és a vége fáj. Mintha csak egy tárgyként használnám. Ezzel leginkább arra utal! Felveszi könyveit, és indul is meg a házból. Én pedig hagyom… hagyom, mert dühöngök magamban!
Mit képzel rólam? Azt hiszi, hogy nem érzek iránta semmit?! Csak egy játéknak tartom? Egy tárgynak?! Na meg még mit nem! Szerinte poénból vesztem össze miatta a legjobb haverommal? Semmit nem vett ebből észre, vagy mi? – csapok az asztalra, és fújtatok. De már a lábaim indulnak meg, hogy visszahozzam őt. – Ajh! Faszom iskola, faszom tanulás! – csapom be magam mögött az ajtót, és szállok be a liftbe. – Jól van… tűrni fogok… de, csak akkor, ha ő is tűrni fog! Mert nekem ez így nem kóser! Kompromisszum kell ide! Én engedek neki mindent, de szombat délutánt kérem! Legalább annyit, hogy a karjaimban tarthassam! – szállok ki a liftből, és szaporázom meg a lépteimet. Reménykedem abban, hogy még látni fogom alakját a zsúfolt utcán.
Ahogy kilépek az utcára, meglátom, hogy nagyon is felzaklattam őt, és nem figyel semmire. Sőt! Ez még enyhe kifejezés volt… utána szaladok, és csak egy hajszál választ el attól, hogy ne tudjam visszarántani a száguldó kocsi elől. Remeg a karjaimban, és fel sem fogta, hogy mégis mi történhetett. Érzem, hogy nem csak ő az, aki remeg. A gyomrom görcsbe rándult, és alig bírok megmozdulni, mikor kéri, hogy menjünk fel.
- Ne haragudj rám Reita, kérlek… – szólal meg már fent. Hangján hallani, hogy nagyon is megijedt, és még mindig fél. Megint úgy bújik hozzám, mint amikor Aoi elől mentettem meg őt… Gondolataimból csókja hoz vissza a jelenbe, és azonnal viszonzom is neki. Próbálva kimutatni, hogy mennyire örülök, hogy itt van, és nem esett semmi baja. Azt nem élném túl… – Tényleg ne haragudj rám, kérlek… – bújik még jobban oda hozzám, én pedig csak ölelem magamhoz. És örülök annak, hogy ott van, mert még belegondolni is szörnyű, hogy mi lett volna, ha…
Oké… többet nem akarok vele veszekedni. Ha tanul, tanul, de nem fogok neki ellent mondani. Ha neki ez fontos, akkor csinálja… de azzal számolnia kell, hogy a tanulást a karjaimban fogja végrehajtani… - morfondírozom délután.
- Szeretlek, Reita… - motyogja hírtelen a fülembe, én pedig hirtelen ledermedek. És a szívem hevesebben kezd el verni. – Nyugodj le Reita, most azonnal! Nem csinálhatsz úgy, mint egy kisgyerek! De… miért is ne!
- Én is téged, Uruha – fordítom magam felé a fejét. Látom rajta, hogy megdöbbent azon, amit mondtam neki, de nem érdekel. Ha már kimondta, amit érez, és remélem, hogy azt érzi. Akkor vállalja a következményeket is! – ölelem szorosabban magamhoz, és invitálom bele egy csókba. Először egy kicsit lassú, de miután magához tér, normálisan csókol vissza. Dereka mögé nyúlok, miközben csókolom, és közelebb húzom magamhoz… mellkasomnak dől, és úgy karolja át nyakamat. Mivel így eléggé az ölemben ül, és eléggé megdugnám már… így inkább arrébb ültetem, a combomra. Kipirult arccal pilleg rám, ami nagyon vonzóvá teszi…
- Komolyan gondoltam, hogy szeretlek – nyúlok oda arcához, ő pedig beleteszi kezembe arcát, és lehunyja szemeit.
- Tényleg? – szólal meg halkan, de azért közelebb fészkeli magát az ölemben…
- Tényleg – ölelem át, és fújom ki a levegőt. – Nem szoktam mindenkivel kedves lenni… - mondom, és húzom még közelebb. Nem mond semmit, csak ajkaiba harap, majd megcsókol. Hagyom egy kicsit, hogy úgy legyen, ahogy ő akarja, majd átveszem az irányítást. Derekáról, pedig fenekére siklik kezem, és megmarkolom azokat a kerekded formákat. Mire ő feljebb ül, és egy aprót nyög a csókunkba.
- Ha ezt így folytatjuk… - nézek szemébe, de csak egy pillanatra, mert ismét megcsókol. Nekem pedig ez annyit jelent, hogy mehetek tovább. Közel húzom magamhoz, majd fenekére fogok, és beviszem a hálóba. Feljebb kapcsolom a lámpát, úgy, hogy félhomály legyen, majd lefektetem az ágyra. Kicsit feljebb tornázza magát az ágyon, én pedig fölé mászom. Elkezdem csókolni, majd ajkairól nyakára térek át. Azért bennem van, hogy most sem fog összejönni… de azért reménykedem. Mivel már párszor próbáltuk… de akkor leállított. Csak azt nem tudom azóta sem, hogy ilyenkor miért olyan érzékeny, amikor pedig volt benne egy kis pia, akkor sokkal jobban tűrte a dolgokat… - kezdem el kifejteni az iskolai ruhájából. Ezzel pedig nagyon hamar megvagyok, mert engedi… jobban is, mint szokta. Arrébb dobálom ruháit, majd testének érzékeny pontjait kezdem el csókolgatni, és kényeztetni. Mellbimbóinál, hasfalánál, és köldökénél elidőzve egy több időt. De még mielőtt játszani kezdek vele, felállok, és előveszem a szekrényből a vibrációs golyókat, meg a síkosítót. Amikor visszafordulok felé, látom, hogy egy kicsi meg van rémülve… visszamegyek mellé és leteszem a kezemből a dolgokat, és leülök mellé.
- Nem foglak bántani… - kezdem el arcát simogatni, mire megfogja kezem, majd a szemembe néz. Csillog mind a kettő, és látom, hogy nagyon hezitál. Közelebb hajolok, és megcsókolom, majd tovább megyek. Visszahajolok fölé, és úgy fonom egyik kezem merevségére. Majd újra lehajolok hozzá, és végignyalok rajta, mire felnyög. Az kellékeimért nyúlok, majd először ujjaimat kenem be, majd egy kicsit rá is teszek, és elkezdem kényeztetni. Mikor érzem, hogy kicsit feloldódott, elkezdem tágítani. Nem lep meg, hogy megint feszült a teste, így próbálom oldani ezt a feszültségét, úgy hogy simogatom, és még jobban kényeztetem. Csak két ujjamig tágítom őt, majd kihúzom ujjaimat. Feltérdezek, és bekenem a vibrációs golyókat. Ruru hátrahajtja fejét, és inkább rám sem figyel. Azárt ez egy kicsit rosszul esik. Mert nem vagyok vadállat vele… ennyire meg nem rossz… Tudom, mert egyszer már én is voltam alul… igaz, többet nem engedném meg senkinek… cukis volt… én meg a nagy szám, az a hülye fogadás… - helyezem be neki a golyókat, amit apró nyöszörgéssel fogad. Miután fent vannak, bekapcsolom, mire feljebb löki magát, és nyög egy nagyot. Újra testét kezdem el kényeztetni, meg merevségét, és addig nem is hagyom abba, míg el nem élvez. Miután ez megtörtént, feltérdelek, de nem veszem ki a golyókat, hanem felállok, és megszabadítom magam a ruháimtól. A mellkasa még akkor is fel s lejár, mikor visszamászom, már meztelen, fölé. Egy kicsit játszom a golyókkal, és kicsit ki-be kezdem el mozgatni őket, így elég kéjes hangokat csikarva ki belőle… - Már alig várom, hogy halljam a hangját, mikor már én leszek testében… - állítom le, és húzom ki. Még egy kicsit tágítok rajta, amit azért már sokkal jobban visel, mint eddig, és csak utána kenem be magam. Feljebb tornászom a lábát, és betérdelek közé. Azért felnézek rá, hogy konstatáljam, hogy minden rendben van, meg, hogy mehetek tovább. Piheg, és csillognak a szemei, ez pedig elég, hogy tovább menjek. Lassan csúszom testébe, majd várok, hogy szokjon. Ajkait harapdálja, és a lepedőmet markolja… és ez egy kicsit nem tetszik… hangot akartam kicsikarni belőle…
Felhajolok hozzá, és egy kicsit megmozdítom csípőmet, mire felsikkant… egy sunyi vigyor jelenik meg arcomon, majd egy csókba vonom be őt, még mielőtt meg tudna szólalni. A csók után megtámasztom magam feje mellett, és lassú tempót veszek fel. Ajkai közül halk, és kéjes nyögések szaladnak ki… de miután egyre gyorsabbra vettem a tempót, már ezek sem voltak halkak. A teste reagált minden egyes érintésemre, és próbáltam mindent megtenni, hogy annyira élvezze ezt az együttlétet, amennyire csak lehet, és amennyire én élvezem. Kerestem teste leggyengébb pontját, és a vége felé többször is eltaláltam benne, mire olyan hangosan nyögött alattam, hogy teljesen beleborzongtam, és újra és újra hallani akartam. Mikor éreztem, hogy nekem nem kell sok, ráfogtam és játszani kezdtem vele. Nem kellet sok, hogy megérezzem végigfolyni kezemen. Ez után, már csak magara figyeltem, és nekem sem kellett sok, hogy átlépjem határaimat. Amire már annyira vágytam…
Óvatosan kicsúszom azért belőle, és mellé fekszem. Lélegzetem kusza, és gyorsa, de mégis magamhoz húzom. Éreztetni akarom vele, hogy nekem ez nagyon sokat jelentett, Ő nagyon sokat jelent nekem!
- Köszönöm… - mondja halkan, mire felé nézek, és elmosolyodom.
- Nem – ingatom meg a fejem, ő meg ijedten néz rám. – Én, köszönöm – csókolom meg. Érzem, hogy megnyugodott, és, hogy egy kisebb mosoly jelent meg az arcán. – Menjünk el fürdeni. Úgy sokkal jobb lesz elaludni…
- Oké… - egyezik bele, majd kelünk ki az ágyból. Magamra kapok egy köntöst, és rá is ráadom övét. Még szerencse, hogy tegnap abban jöttünk be… Én lépek ki először a szobából, de meg is dermedek, így Ruru belém jön hátulról.
- A-anyu! Apu! – tátom el számat.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Ááááh! A rövidebb verzió végén telebőgtem egy százas csomag zsepit! Tudniillik, nem csipolom a Sad End sztorikat. ÍGY sokkal jobban tetszik! Az "akció" nagyon jól le van írva, de úgy az egész roppantul tetszetős! Alig várom a folytatást!!! Csak így tovább!!! És KÖNYÖRGÖM IGYEKEZZETEK!!!
Szia.
Örülök neki, hogy tetszett (: hát igen, én is elpityeredtem amikor írtam a Reis szemszöget, amikor meghalt Ruru. De itt nem fog meghalni =) és igyekszünk :)