|
22. fejezet
Reita
Nem tudom, hogy honnan jött az ötlet, hogy biosz óra közepén, kérjem meg arra, hogy szopjon le. Bár… azért vannak gondolataim. Főleg, hogy kémián nagyon is incselkedett velem, ahogy kint volt… Azóta, hogy lefeküdt velem, egyre inkább kívánom őt…
- Arra gondoltam, hogy hétvégén vásárolhatnánk, meg vehetnénk neked valamit, szemüveget… - szállunk be a liftbe.
- Rendben – fordul felém, én pedig ezzel a lendülettel nyomom neki a lift falának, és kezdem el falni ajkait. – Reitah… - forgatja el egy kicsit a fejét, mert nyakát kezdem el harapdálni, de mivel felérünk az emeletünkre, abbahagyom. Meg amúgy is… nem lehetetek ennyire telhetetlen.
- Ma mennyit kell tanulnod?
- Meg akarom csinálni a lapokat, amiket kaptam kémián.
- Értem… - forgatom meg a szemem, mert tudom, hogy az baszott sok. Bár… nem tudom, hogy neki mennyi idő is lenne… amilyen okos, a fel idő sem kell neki, mint ami nekem. – De mellettem fogsz tanulni, mert nem akarok egyedül lenni – tetetem a durcát, mire felnevet.
- Oké – ad egy puszit arcomra, majd bemegy a konyhába, Ryu meg azonnal követi, én meg már le vagyok ejtve… ami igazából az egész délutánra átterjed. Inkább hagytam tanulni, mert lassan tényleg itt lesz az érettségije. És az, hogy majdnem elcsapták, nekem elég, hogy inkább maradjak a seggemen, és hagyjam őt. Nem akarom elveszíteni.
- Nem szeretnéd letenni azokat a könyveket, és egy kicsit velem is foglalkozni? – húzom le szeme elől a könyvet. Már elég türelmetlen vagyok, mivel már a téli szünetünk vége van. És azóta az eset óta, amikor legutóbb ez miatt veszekedtünk, nem szóltam egy árva szót sem. De már frankón nem tudom, hogy mi a fenét tud még ennyit tanulni…
- Reita… tudod, hogy minden időmet ki kell használnom, hogy elérjem az ötöst, és meglegyenek a pontjaim, hogy felvegyenek, és ne lógjak utána ki – néz rám, mire elfojtok egy sóhajt.
- De nem kellene ennyire túlhajtanod magad, és már hetek óta nem voltam voltál velem, semmilyen téren! Ha hazajövünk, te tanulsz, és még az sem jött össze, hogy velem, mert úgy „nem tudsz figyelni”.
- Reitah – sóhajt fel. – Ne kezdjük ezt…
- Jól van – megyek vissza a szobámba, és hagyom. Esz a fene, hogy megint én húztam a rövidebbet. Főleg úgy, hogy nem is olyan rég, még megszólalni sem mert mellettem, most meg simán felesel, és áááh… - megyek oda a szekrényemhez, és öltözöm fel, hogy dobbantani tudjak.
- Elmegyek – megyek ki, közben felveszem a kabátomat.
- Hova mész? – néz rám, mire felvonom a szemöldökömet.
- Nem halálra unni magam – megyek ki. Meg vagyok sértődve… nem is kicsit vagyok megsértődve… nem szeretem, ha nem nekem van igazam – megyek le a kocsimhoz. Valamiért nem Kaihoz, vagy Rukihoz megyek. Mert tudom, hogy ott keresne. És most inkább nem akarom látni, mert ha meglátnám, akkor nem engedném ki a karjaim közül.
- Mit akarsz… - nyitja ki az ajtót unottan Aoi.
- Ha nagyon zavarok, akkor el is mehetek – fonom magam előtt össze a karjaimat, neki meg elkerekednek a szemei.
- Reita? Te meg?
- Gondoltam átjövök…
- Legutóbb nem úgy tűnt, mintha annyira barátkozhatnékod lenne…
- Mégiscsak a legjobb barátom lennél… vagy mi…
- Vagy mi, inkább. Mostanában inkább vagy mi.
- Itt beszélgetünk, vagy be is engedsz? – kérdezem, mire kitárja az ajtót, majd beenged. Megérzem a lakása szokásos illatát, amit már jó régen nem éreztem. Mindig is nagyon szerettem, mert itt mindig simán el tudtam aludni.
- Álmosító a kecód.
- Meglehet – vigyorog, majd a konyhába megy, a szokásos piákért.
- Nem nagyon kellene innom… - ülök le a kanapéra, mire felvont szemöldökkel visszajön.
- Az asszony nem engedi? – kérdezi egy kicsit gúnyosan, mire grimaszolok egyet.
- Kocsival vagyok.
- Eddig sosem zavart – adja a kezembe. Sóhajtok egyet, majd belekortyolok. Azért igaza van… nem vagyok nagy piás, de tény, ami tény néha jól esik, és azóta nem ittam egy kortyot sem, hogy Ruru ott van nálam. Még akkor sem ittam, amikor Kaiék ott voltak…
- Mennyire vagy még kiakadva rám?
- Annyira nem, ha itt vagyok. Nem gondolod?
- De megtartod a távolságot…
- Csak azt akarom, hogy ne úgy állj Uruhához, ahogyan…
- Uruha? – vonja fel szemöldökét. – Már külön neve is van?
- Miért? Talán baj? – iszok még.
- Nekem nem, csak kíváncsi vagyok, hogy gabalyodtál bele egy szerencsétlenségbe… már ne is haragudj.
- Nem olyan szerencsétlen, mint aminek látszik… már nem – húzok fel egy félmosolyt.
- Mi az? Már nem is te viseled a nadrágot? – kezdi el a vérem szívni, kiguvad a szemem.
- Apádat! – horkanok fel, mire szakad a röhögéstől. Azért jobban el vagyunk, mint ahogy gondoltam… bár nem vártam semmit, max. annyit, hogy felhúzza az agyam… de nem. Még az sem volt… lehet, hogy ennek az az oka, hogy most egy kicsit haragudtam Rurura, vagy nem tudom…
Elég későre járt, mikor már indultam Aoitól. Jól elbeszélgettük az időt. Mivel nem hoztam telefont, Uruha még ha hívott is volna engem, akkor sem vehettem volna fel. De azért arra nem számítottam, hogy mikor belépek a lakásba egy hatalmas pofon csattan az arcomon. Nem mond semmit, csak egyik szememből a másikba néz. Az, amit ki tudok olvasni a szeméből kicsit sem teszik… harag, fájdalom, megsértettség… meg még egy kis megkönnyebbülés. Hirtelen fordul el tőlem, és megy be a szobába, megrázom a fejem, levetkőzöm, és bemegyek utána.
- Uruha – lépek be, ő meg nekem háttal fekszik az ágyon. Felteszi a kezét, hogy nem érdekli amit mondani akarok, én meg nem vagyok hajlandó ezek után bármit is mondani. Kifordulok a szobából, és elmegyek mosakodni.
Most komolyan ő van megsértve? Az addig oké, hogy vihettem volna telefont… de bassza meg! Ha ő nem csak a tanulással, hanem velem is foglalkozna, akkor nem lenne ez! Utálom a sulit, meg mindent, ami ahhoz kapcsolódik! De király lesz, ha már nem kell ebbe a szarba járni… de még az is évek kérdése – döntöm neki a csempének a fejem, és sóhajtok fel. – Én, ezt, évekig nem fogom bírni, akármennyire szeretem őt…
- Na, mi a helyzet? Szarul nézel ki – ül le mellém a teremben Aoi. Mivel Uruha Kaijal beszélget. De mikor meglátnak Aoival, mind a kettő, sőt még Ruki szeme is kikerekedik.
- Köszi… tők jó – csúszom lejjebb a széken.
- Csak nem az asszonykád? – vigyorog, mire megforgatom a szemem. – Szóval ő… - mondja komolyabban. – Mi történt?
- Semmi… igazából nem sok… és már elegem van belőle, hogy annyit tanul, és leszarja a fejem.
- Hát, ez egy könyvmolytól várható volt, már ne is haragudj… - fordul felém. Elhúzom a számat, mert azért, abban, amit mondott van igazság. Bár, erre nem gondoltam még…
- Nem baj… még bírom egy darabig… már nem sok van hátra az érettségiéig.
- A februáriban csinálja?
- Igen.
- Na! Addig már csak egy hónap! – mondja „bíztatóan”, és csapkod hátba.
- Ez most kurvára megnyugtatott… - morranok fel, közben meg becsüngetnek. Az óra alatt nem figyel rám, de amikor teheti, dühösen néz rám. Mivel van egy lyukas óránk, nekem meg már a faszom ki van, hogy nem szól hozzám, meg semmi, így karon ragadom, és elhúzom magammal az egyik budiba, mert meg kell beszélnünk ezt!
- Reita, mit akarsz?! – kérdezi, én meg elengedem a karját.
- Szerinted? Szerinted, mit akarhatok? – tárom szét kezemet. – Megbeszélni ezt az egészet! Kibaszottul nem tetszik, ami most megy közöttünk.
- Sajnálom, ha nem tudod elfogadni, hogy nekem ez mennyire fontos…
- Én elfogadom, de baszd meg! Szerintem azért neked sem esne jól, ha minden szar fontosabb lenne mint te! Mert rohadtul nem tudom felfogni, hogy miért nincs rám mondjuk egy órácskád… mert abba nagyon is belehalnál! Én meg, mint a jó fiú, nézzem, hogy mindig minden mást csinálsz, és akkor meg, amikor már lassan telik be a pohár, én vagyok a szemét, mert ki merem nyitni a számat! – jön ki belőlem, és még jönne más is, de inkább visszafogom magam. Kezemmel megfogom homlokomat, és inkább próbálok magamra némi higgadtságot erőltetni. Igazából nem így akartam magam kifejezni, de na… így jött ki… - nézek vissza rá, és egyre könnyesebb a szeme… - Hát ez marha jó… - Ruruh… - lépek oda hozzá, és húznám oda magamhoz, de elhúzza magát tőlem. – Na, ne csináld már… - rántom magamhoz, és ölelem meg. Ő meg egyből odabújik, és felzokog. – Azért, ezt nem akartam… - húzom el a számat, és kezdem el a hátát simogatni.
- Sa-sa-sajnálom – zokog fel, én meg szarul érzem magam… nagyon is.
- Na… ne sírj – törlöm le a szeméből a könnyeket, és adok neki egy puszit. Nem mondom neki, hogy semmi baj, mert nincs így… mert szerintem igenis baj van… De nem akarom, hogy szomorú legyen, vagy, hogy most sírjon itt nekem.
Azért, csak-csak megnyugodott, és próbáltunk beszélni a dologról, de megint ugyanott kötöttünk ki, mint ez előtt az egész előtt. Sehol… nekem kell tűrni, ő meg majd tanul, mert neki ez nagyon fontos.
- Ennyire bevált? – kérdezi az anyja, mikor odaadom neki a következő hónapra a pénzt, amit Uruhéárt fizetek. Ezt a részét nagyon utálom… mert olyan, mintha strici lennék, vagy kurvám lenne… mikor ez egyáltalán nincs így. – Hogy bírod elviselni azt a kis hülyét?!
- Nem hülye, és legalább nem lesz olyan, mint maga – teszem el tárcámat.
- De felvágták a nyelved – néz rám szúrósan, én meg már legalább tudom, hogy Ruru honnan örökölte az ilyesfajta nézését. Csak a kettejük nézése között sok a különbség… leginkább az, hogy Uruha érdekel, ő viszont nem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Könyörögve kérlek titkeket, igyekezzetek!!! ^^^Amúgy teteszett, jó volt a fejezet!
xD okés, igyekszünk~~~ örülünk, hogy tetszett^^.