Reita

Már baszottul nem viseltem jól, ahogyan viselkedett, meg, hogy egyre hisztisebb lett. Főleg az nem nyerte el a tetszésemet, hogy még szex közben, is arra a szar érettségire tudott gondolni. Ami bosszantó… és az önbecsülésemet is sértette… milyen már, hogy nem vagyok képes elvinni a gondolatait az érettségiről, magamra, meg arra, hogy együtt legyünk? Ciki… nem is kicsit!

Az meg a másik fele volt, amikor a szívbajt hozta rám, és bőgve rohant ki hozzám. Valahogy egyből gondoltam, hogy az érettségi végett volt a hiszti, meg a nagy zokogás.

- Mi van a kezeddel? – fogom meg, mire felszisszen, és elrántja tőlem. Ahogy észrevettem, alig tud vele valamit normálisan fogni…

- Nincs semmi… - teszi ölébe a kezét, és nem néz rám.

- Úgy érzem, hogy nem mondasz igazat – húzom ki, és kezdem el nézni. Óvatosan megnyomom, mire felszisszen, és megrándul a keze. – Elviszlek dokihoz.

- Nem kell! Nincs arra idő! Még át kell nézneee~m… - hallgat el, mert elég szúrós szemekkel nézek rá.

- Öltözz! – adom ki a parancsot. Mert már tényleg annak hallatszott. Lassan somfordál be felöltözni, és látom, hogy nem nagyon díjazta az ötletet, hogy elvittem a dokihoz.

Aki kijelentette, hogy ínhüvelygyulladás. Ez pedig teljesen kicsapta a biztosítékot Rurunál. Azonnal jött, hogy ő így nem lesz képes érettségizni, és, hogy érezte, hogy valami baj lesz. És megint eltört a bili füle, és az egész rendelő az ő bömbölésétől zengett. Még az volt a szerencse, hogy rajtunk kívül, csak egy ember volt ott. És az is el volt a saját nyomorával foglalva. Bennem meg egyre jobban ment fel a pompa, mert sehogy sem tudtam rávenni, hogy hagyja abba a bömbölést. És a kocsiban sem hagyta abba.

Alig nyugodott meg, és nem lehetett utána kivenni a kezéből a könyveket. De az érettségije előtti nap, már nem engedetem meg, hogy a kezébe vegyen bármit is.

- Ne csináááááld! – nyafog, és félig rajtam lóg, hogy elérje az ajtót, mert bezártam a hálóba. – Ne legyél ilyen! Nekem kellenek a jegyzeteim!

- Nem! Neked egy jó kiadós alvás kell, hogy holnap figyelni tudj – mondom, mire talpára áll és maga elé mered.

- El fogom szúrni – motyogja maga elé, én meg lehunyom a szemem.

- Nem fogod – simogatom meg az arcát, majd visszafektetem az ágyba, és kimegyek a konyhába. De előtte rázárom az ajtót. Mert még a végén kisomfordál, és a jegyzeteit keresné… Csinálok neki egy kiadós kaját. De teszek bele altatót is, hogy kipihenje magát. Tudom, hogy ez egy köcsög húzás, de na! Nem vagyok vak! Tudom, hogy esténként is tanult, és, hogy alig aludt. Tuti, hogy beteg lesz, miután túl van ezen az egészen. Addig csak ez a szar jár a fejében, utána a teste is megnyugszik, és akkor meg azért lesz hisztis, hogy beteg, és nem fog tudni kikelni az ágyból… - viszem ki a tálcát, és mosogatok el. Mire visszamegyek, ő már alszik is, mint a bunda. Beljebb takarom, majd kimegyek, hogy csend legyen. Egy kicsit összébb pakolok, hogy ne legyen minden könyve szerte-széjjel, majd leviszem Ryut egy kicsit a közeli parkba. Már jó régen nem vittem le szegénykémet oda… úgyhogy, most nagyon is be van lelkesülve, és végigrángat az odavezető útón, és végighúz a fél parkon. Illetve nem is húz, mert szinte már lobogok utána, mert beakadt a kezem. Végre elengedem, hogy had menjen arra, amerre akar, és rágyújtok. Mélyet szívok belőle, és letüdőzöm. Résnyire lehunyom szemem, és hallgatom a csendet. Illetve egy darabig, mert meghallok egy nagyobb ordítást. Kinyitom a szemem, és körbenézek, hogy mi lehet azzal, aki felordított. Ekkor szembesülök a ténnyel, hogy a „kis” kutyám, leterített egy srácot, aki egy vakarcsot sétáltatott.

- Jézus! – futok oda. – Ryu! – kiáltok rá, mire felém emeli a fejét, és a farkát csóválja. – Szállj le róla, azonnal! – nézek rá szúrósan, mire lesomfordál róla, de a vakarcs pórázát nem ejti ki a szájából, és így húzza maga után.

- Ez egy vadállat! – mondja a leterített, mire felé nézek, és odanyújtom a kezemet neki.

- Nem az, csak rég hoztam már le. Sajnálom, hogy kellemetlenséget okozott – segítem fel, majd szerzem vissza a kutyáját, Ryu karmai közül. Ami csupa nyál már, és egy kicsit tépázott is lett, és remeg, mint valami kocsonya.

- Egy ilyen vadállat nem való a társadalomba! – mondja dühösen, és a vakarcsát simogatja, hogy nyugodjon meg.

- Kezdem meg gondolni, hogy ki kellett-e volna vennem a vakarcsod a kutyám szájából… - szívok bele még egyszer cigimbe, mert időközben az is leégett…

- Hogy mi?! – akad ki, és kezd el nekem kiselőadást tartani arról, hogy milyen egy jó gazdi, meg, hogy milyen egy jó háziállat, és, hogy egy tapló vagyok, és nem csodálja, hogy ilyen kutyám van.

- Húúúh… - csücsörítek be, és küszködöm azzal, hogy ne röhögjek a képébe, de egyszerűen nem megy magam türtőztetni, és röhögésben török fel.

- Bunkó, paraszt! – fordul el, és mint valami megsértett dáma vonul el a parkból, én meg még percekkel később is röhögök azon, hogy mennyire túldramatizálta a dolgokat. Még igaza is lett volna pár dologban, de a gesztusai… na, azoktól teljesen kidőltem!

- Gyere Ryu, menjünk haza! – teszem rá a pórázt, és vezetem haza. Már nincs benne akkora energia, úgyhogy, most nem ő vezet engem. A lakás csendes, és Ruru még mindig ugyanúgy alszik, és csak reggel kel fel.

- Szép, jó reggelt, virágszálam – csókolok bele nyakába, mire elkezd mocorogni, és nyüszögni. – Na? Mi a baj? – húzom közelebb. Direkt előbbre beállítottam a telefonom, hogy legyen időnk felkelni, főleg, ha nyűgős a drága.

- Nem akaroooom – húzza be a párnát a feje elé, én meg elmosolyodom.

- Ma túl leszel rajta, és végre nem kell annyit tanulnod!

- És ez most nekem, vagy neked lesz jó? – kérdezi felvont szemöldökkel.

- Nekem! Természetesen – forgatom magam felé, és csókolom meg. Érzem rajta a szorongást, és miután elkezdünk öltözni, már megint rá sem lehet ismerni. Folyamatosan fel s alá járkál, és a tételei is a kezében vannak.

- Nem fog menni – vágja le magát hisztisen, hirtelen a székre, és borul az asztalra. Már most érzem, hogy fél perc kell, és elsírja magát, és igazam is van. Odamegyek, és megpróbálom megvigasztalni, majd utána tömök belé néhány falatot, és elviszem a vizsga helyre.

- Annyira nem fog menni… - néz rám, mikor az ajtóban állunk.

- Én meg tudom, hogy menni fog! Úgyhogy vegyél mély levegőt, és egy kalappal! – fogom meg kezét, és húzom be magammal. Egy kicsit várunk, még mielőtt beengedik, de oda már nem megyek vele. Hanem kint megvárom. Másik teremben is írnak, de így is én vagyok az egyetlen, aki kint ücsörgi végig ezt az időt.

Remélem, hogy minden oké, és nem fog nekem hisztizni, mert, ajh… Úgy is ötös lesz, és úgy is sikerülni fog neki… nem tudom, hogy mit dramatizálja túl a dolgokat – merengek magam elé, mire meglátok beállni valakit magam elé. Felemelem a fejem, és elcsodálkozom.

- Csak nem kidobtak az írásbeliről, mert túl bunkó voltál? – erre kikerekedik a szemem, és felmérem a tegnapi srác alakját. – Bár… ilyen cuccban kétlem, hogy egyáltalán beengedtek.

- Khm… - köszörülöm meg a torkomat, és fonom össze magam előtt a kezemet. – Te most hozzám beszélsz? Mert, ha igen, akkor egy kis emberibb hangot üss meg – oktatom ki, mire kikerekedik a szeme.

- Igazad van. Amilyen vagy, kétlem, hogy érettségizni jöttél volna.

- Na, most húzz el innen a faszomba, amíg jót állok magamért! – állok fel, mire egy lépést tesz hátra.

- Nyugi már – hárít.

- Nem én kezdtem, úgyhogy csak ne csitítgass, hanem tűz a picsába – dobom vissza magam a székre, és közben ránézek az órámra.

- Csak nem vársz valakit? – kérdezi, témát terelve.

- Semmi közöd hozzá!

- Én, már készen vagyok – mondja büszkén, mire felé nézek nem túl kedvesen.

- Én is – hallom meg Uruha hangját, mire felállok.

- Hogy ment? – megyek oda hozzá, miközben a gyereket arrébb lököm, nem éppen tetszik, hogy itt van, vagy, hogy Uruha láttam, mert még az kellene, hogy kombináljon, vagy mit tudom én. De nem válaszol, hanem elsétál a kijárat felé, sóhajtok egyet, majd a kabátomért nyúlok, meg az övéért is.

- A haverod is olyan igénytelen, mint te – mondja a srác, mire bemosok neki egyet, és otthagyom. Legalább én nem vagyok már feszült. Ruru után futok, és a kocsinál beérem.

- Kicsim, minden rendben? – kérdezem, mire még mindig nem válaszol, így inkább nem kérdezősködöm, hanem hazaviszem. A kocsiba, úgy ülünk egymás mellett, mint két kuka. Frusztrál a dolog, nem is kicsit… főleg, az a tudat, hogy nem akarja nekem elmondani, hogy milyen érzései vannak. Sóhajtva szállok be a liftbe, és nyomom meg a gombot és kezdek el kulcsaimmal játszani. Pár pillanat után ismét Rurura téved a tekintetem, és elfojtok egy sóhajt.

- Reita? – hallom meg nevem, mire felé fordulok. Hirtelen odanyúl pólómhoz, és magához ránt, majd csókolni kezd. Közben pedig a falnak nyom. A hirtelen jött dologtól, még levegőt is elfelejtek venni, és csak nézek ki a fejemből. Ami neki most elég arra, hogy amikor legközelebb feleszmélek, már a földön találom magam, és fölöttem térdel.

- Ruru…? – nézek fel rá, mire elkezd csókolni, közben pedig helyet foglal az ölemben. Ami már most is hatással van rám. Nem, hogy az után, miután átmegy kínzóba a kicsike… Mivel elkezd rajtam lovagolni. Ennek hatására pedig belenyögök a csókba. A következő, amit megérzek, az pedig az, hogy elkezdi a felsőmet kihúzni a nadrágomból, miután lehúzta a pulcsim cipzárját. A lift hirtelen megáll, én pedig erőt veszek magamon, és fölötte. Felállítom, meg magamat is - bár azt már ő megtette pár pillanattal ez előtt, mert már most kő kemény vagyok -, és beviszem, a lakásba. Még abba a tetves kulcslyukba is alig találok bele, pedig aztán van lyukérzékem! Csak most az a gáz, hogy Ruru hátulról előre nyúlt, és benyúlt a nadrágomba.

- A tűzzel játszol – dugom be végre a lyukba a kulcsot.

- Nem félek – suttogja a fülembe, mire kivágom az ajtót, kihúzom a kezét, és ölbe kapom. A lábammal berúgom az ajtót magam mögött, és elviszem a hálóig, majd azonnal betalálom az ágyat. Nyakát csókolgatom, miközben hámozom le róla, azokat a baszottul idegesítő ruhadarabokat. Amint megvagyok vele, felállok, és a síkosítóért megyek, de közben lekapom magamról a ruháimat is, amik fogalmam sincs, hogy merre landolnak a szobában. Egyszerűen, csak dobál, hogy minél hamarabb lekerüljenek rólam.

Visszamászom fölé, és akaratosan megcsókolom, ami viszont nem tetszik, hogy még így is azt érzem, hogy ő van fölényben. És erre még az is rájátszik, hogy megforgat minket, és ráül csípőmre, úgy csókol. – Mi a franc…? – nézek fel rá, mire kiveszi a kezemből a síkosítót, majd nyom rá. Közben persze szívja a véremet, mert mozgatja a csípőjét… amit nem annyira viselek jól, így felmorranok. Feljebb emelkedik, majd négykézláb feláll, és megfordul. Így nekem bepucsítva. Épp szólnék be neki, hogy egy kicsit már ő legyen zavarba, és lássam a kipirult pofiját, mire ajkaiba vesz, és elnyelem a szavakat… és inkább egy nyögés jön ki belőlem. Miközben Ő kényeztet ENGEM, addig tágítani kezdem, ami azért így nem túl egyszerű feladat a számomra… de azért megoldom. Nem vagyok már kezdő. Már akkor csillagokat látok, mikor fogaival kezd el játszani, én meg már a határaimon vagyok.

Miután újra kemény lettem – hála neki -, még egy kicsit tágítok rajta, de nem sokat, mert elhúzza magát, és visszafordul felém. Hevesen kezd el csókolni, és már csak azt veszem észre, hogy óvatosan az ölembe ül.

- Ruruh… - sóhajtok fel, miközben megfogom derekát, de ő nem néz rám, szemei résnyire vannak nyitva, és csípője már most megmozdul. Először még lassan, majd egyre gyorsabban… Úgy lovagol rajtam, mint még soha… és valljuk be… eddig még csak úgy voltunk együtt, hogy én csináltam mindent. – Vajon miért lett ilyen? Talán így vezeti le, hogy nem lett jó az eredménye? Vagy épp az ellenkezője? – próbálok gondolkozni, de nem megy a csípőmozgás, amit csinál, teljesen letaglóz, és már csak arra tudok gondolni, hogy mielőbb testébe élvezhessek.

Ő még mozog rajtam, meg magával is játszik egy kicsit, majd mellkasomra omlik. Azonnal magamhoz ölelem, illetve először még csak karjaimat teszem rá, mert lefoglal az, hogy levegőt kapjam… bár, ő sokkal jobban kifáradt, mint én.

- Szerethelkh – suttogom a fülébe.

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2011.08.28. 21:02 Sayuki007 Juj, már annyira vártam ezt a fejezetet!!! Ismételten király az akció leírása! Remélem Rurunk jó lett az érettségije! Én idén tervezem letenni, és már előre parázok XD Persze, ha mellettem is lenne egy mindenre elszánt és gondoskodó Reita...^^ Válasz: Szia. ^^ örülök, hogy tetszett :D Fúúúh... nekem is kellene egy Reita XD nagyon tudnám díjazni. De annyira nem kell parázni. Én is fostam tőle, de inkább nagyobb a hangja, mint a szele...