Reita

Hime a kórházban egy hétig van, de Ruki mindennap bent van, ahogy én is. Bár, ahogy elnézem a törpét, nem tetszik neki, hogy én fogok vigyázni Hercegnőre, de hé! Én járok vele, vagy mi a szösz. Nem? De. Akkor ő ne akarjon ott lenni. Oké, hogy legjobb barát, de na!

Aztán, amire nem számítok az az, hogy anyuci is betoppan. Nem baj – az elején -, nem arról van szó, csak tényleg meglepődtem, és ahogy láttam, Hime is. De ember! Ilyen kötekedőt anyucit, még életemben nem láttam!

Ha kaját akartam csinálni a hercegnőnek, elpaterolt a konyhából. Ha csak vele akartam lenni, mármint nem anyuval, hanem Ruruval, akkor ő is ott volt, hogy még csak egy csókot se tudjak adni a fiának! Ez milyen már!? Minden apró kis szarba belekötött, amit én csináltam, és ezzel nem kicsit baszott fel idegileg. Olyankor csak elmentem sétálni, és estefelé visszamentem Himéhez. Nyugtom egyedül akkor volt, mikor anyuci aludt. Ezeket levéve amúgy, aranyos, nem arról van szó, csak nekem ez az egy hét SOK volt belőle! Meg… amint láttam, Uruha sincs a legjobb kedvében, és nem tudom az okát. Meg… az anyja miatt ugye, kicsit eltávolodtam tőle, de… mi van most?

Mikor köszönnek el egymástól, az ajtóból hallgatom, és nem tudom, mi van Ruruval, de fura… nem láttam még így. Amint kikísérem, megyek vissza Himéhez, aki az oldalán fekszik, háttal az ajtónak.

- Picim… – ülök le mellé, de mintha reagálni se akarna. Megcirógatom haját, aztán látom, hogy remegnek a vállai. Na, most tört el a mécses. Felkelek, és átmegyek az ő oldalára, aztán leguggolok elé. – Ruru… - tűröm el szemei elől a tincseket, és látom, hogy tényleg sír. Sóhajtok, majd mellé ülök, aztán óvatosan felhúzom, majd magamhoz ölelem. – Mi a baj? – kérdem halkabban, és karját cirógatom, de csak sír. Megvárom, míg megnyugszik, de még most sem hajlandó semmit mondani, és ez már végképp nem tetszik. – Uruha, mond már el, mi a baj!

- Minden! – csattan fel, én meg csak pislogok. – Ha vissza akarsz menni, miért nem teszed? Miért nem mondod, hogy mit csináljak? Miért fájdít… - de lenyeli a végét.

- Ki mondta, hogy vissza akarok menni? Mondtam, hogy veled maradok.

- De nem maradhatsz! Te nem ember vagy, nem maradhatsz itt lent! – fekszik vissza, de könnyei folynak tovább.

- Mi az Istenért nem hiszel nekem? Elárulnád? Az egy dolog, hogy visszakaptam ezeket a rohadt szárnyakat, de nem akarlak elhagyni, ezen mit nem lehet megérteni? – erre nem felel, csak jobban sír. Gratulálok, Reita. De a kérdés még mindig ott van a fejemben; miért nem hiszi el nekem, hogy nem célom feloldani az átkot? Már nem…

Még mondanék valamit, de megszólal a csengő. Morgok, aztán megyek ajtót nyitni. A törpe van előttem, de amint meglát, a szemeiben megint félelem tükröződik.

Nem mondok semmit, csak beengedem. Ő leveszi a cipőjét, és rongyol is fel Uruhához. Oda én most nem kellek, és ahogy elnéztem Uruhát… mintha ő sem lenne rám most kíváncsi. Csak leülök a konyhába, és a bögrét forgatom a kezem között, amiben tea van. Főztem, aztán szépen lehűtöttem egy kicsit.

Talán egy negyed óra telhet el, mikor Ruki robog le a konyhába.

- Ruru azt mondta, hogy Aiko csinált valami levest. Az hol van? – néz rám, mire én csak a hűtőre mutatok. – Köszi. Gyorsan megmelegítem, és felviszem neki – és már csinálja is.

- Mond meg Uruhának, hogy holnap jövök – rakom le a bögrét, majd felkelek, de érzem magamon Ruki tekintetét. Nem várok választ, megyek a cipőmhöz, felveszem, és ott sem vagyok. Itt van most a törpe, rám nem kíváncsi, akkor minek legyek itt?

Lusta léptekkel haladok hazafelé, és gondolkozom. Mi lett most ebben az egy hétben? Miért távolodtunk el ennyire egymástól? Miért hiszi, hogy nagyon vissza akarok menni? Mondtam neki is, hogy nekem nem ér annyit ez az egész, hogy őt emiatt elveszítsem, hát ennyire nehéz elhinni?

A szokásos fél óra séta helyett, most egy óráig tart, míg hazaérek. Chiyo otthon van, amin meglepődöm, de nem tulajdonítok neki nagy figyelmet. Csak köszönök, és megyek fel a szobába, de jön utánam.

- Miért nehéz hinni nekem?! – csattanok fel, és nézek rá, ahogy hallom a kérdését, hogy mi történt.

- Miről beszélsz? – jön beljebb.

- Miért nem lehet elhinni, hogy nekem az a rohadt átok feloldása semmit nem jelent? Hogy inkább élek itt lent, letaszítottként, minthogy Uruha meghaljon!? Ebben az egy hétben, míg ott volt az anyja, alig beszéltünk, érted? Olyan szinten eltávolodtunk egymástól, hogy arra szavak sincsenek! Miért nem hisz nekem…? – rogyok le az ágyra, és túrok a hajamba. Nem hiszem, hogy túl reagálom, csak kurvára fáj!

- Öcsi… - ül le mellém, és simogatja meg a vállam. – És most ott hagytad?

- Dehogy. Jött a törpe. Egyedül nem hagytam volna… - nem mond semmit, csak csendben simogatja a vállam tovább.

Este viszont úgy döntök, hogy visszamegyek Himéhez, de mint a legelején. Szárnyak ki, és felszállok arra a fára, ahonnan rálátok a hálószobájára. Sötét van, nem fog észrevenni. Ruki még ott van, és nagyban beszélgetnek. A baj csak annyi, hogy nem értem, mit… szájról olvasni meg sajnos nem tudok. Megvárom, míg Hime elalszik, és megyek haza, de mikor már a házunk előtt vagyok, lehívom Aoit, de… nem csak ő jön, hanem… Gackt-sama is. Ő vajon minek?

- Menjünk be – indul meg Gackt befelé, mire nagyokat pislogva megyek utána. Chiyo illedelmesen köszönti őt, majd köszön Aoinak is, én meg még mindig értetlenül nézek rájuk, hogy ő mit keres itt?

- Ano…

- Menten megtudod, ne aggódj – néz rám Aoi, majd Gackt is felém fordul.

- Száműzve lettél, és átok is van rajtad, ráadásul fekete szárnyaid vannak. Mond csak, Reita. Nem volt elég?

- Mi van? – bukik ki belőlem értetlenül. – Imádom, mikor valaki rébuszokban beszél.

- Mi jogon tépted le Miyavi szárnyait? – kérdi keményebben. Jaaa, hogy miatta van most ő is itt!

- És ő miért volt lent, mikor nem kapott rá engedélyt? Ő mi jogon támadott rá Uruhára?! Mi jogon furakodott be közém és Uruha közé? – csattanok fel. Szuper, még valami a mai napra?

- Fogd magad vissza.

- Nem fogom! Miért mindig engem kell elő venni? Őt miért nem? Az Istenit, mindenhez minimum ketten kellenek! Ha nem támadt volna Kouyoura, akkor békén hagytam volna!

- Kouyoura tényleg rátámadt – szól közbe Aoi, és Gacktra néz. – Ne szabjon ki neki nagy büntetést, csak meg akarta védeni Uruhát. És Miyavinak amúgy is járna egy súlyosabb büntetés.

- Azt már megkapta, Reita által – mondja Gackt, de bennem meg tombol az ideg. – Te sem úszod meg szárazon. Az átok megszüntetésére még várnod kell, minimum két hónapot – mondja, majd kitárja szárnyait, és itt sincs.

- Beszéltem Uruhával – szólal meg megint Aoi, mire kikerekedik a szemem.

- Mit mondtál neki?

- Csak az igazat. Hogy mit csináltál Miyavival, és hogy ő az egyetlen akadálya, hogy ismét köztünk legyél.

- Normális vagy? Minek avatkozol te is bele? Miért nem hagyjátok, hogy ÉN csináljam a dolgokat?! Meg mi az, hogy ő az egyetlen akadálya?! Ember, nekem Uruha fontosabb, mint hogy visszakerüljek közétek, eszednél vagy?!

- Reita! Te angyal vagy, és nem ember! Te nem maradhatsz itt lent, közénk tartozol. Az átkot két hónap múlva fel KELL oldanod, nem maradhatsz tovább. Akár tetszik, akár nem. És ezt vedd utasításnak, amit egy felettesed mondott neked – mondja teljesen komolyan, majd elmegy.

- Miért szórakoznak velem…? – kérdem idegesen, de Chiyo nem mond semmit, csak próbál lenyugtatni, kevés sikerrel. Két hónap… - Ki lehet játszani ezt az átok feloldós dolgot? – nézek a nővéremre hűvösen. Nem rá haragszom, ugyan… ő nem tehet semmiről.

- Igen, van rá módja. Gyere – indul meg a szobája felé, ahova követem. Leülök az ágyára, ő meg keres valami könyvet, amit aztán oda is ad. – Ezt még anya adta nekem. Nem szabad hagynod, hogy Uruha meghaljon, mellette kell lenned, és visszahoznod. Attól még az átok megszűnik, még ha egy pillanatra hal is meg. Ha visszahozod utána, semmi baj nem lesz. Olvasgasd ezt egy kicsit – bólintok, és átmegyek, a könyvel a kezemben az én szobámba. Valami varázslatokkal, vagy mikkel kapcsolatos, de nekem az a gyógyító szarom nem elég erős, azt gyakorolnom kell…

Ahogy olvasgatom, egyre álmosabb vagyok, végül elalszom, de az álom, ami végigkísér, nem kellemes. Hime meghal, én meg hagyom… Nem szabad hagynom, vissza kell majd hoznom őt!

Másnap délután átmegyek hozzá. Azért csak délután, mert délelőtt erre gyúrtam, hogy a gyógyító erőm elég legyen hozzá, de… Mikor bemegyek, Ruki megint ott van.

- Szia – köszön mosolyogva, ahogy beenged.

- Uruha? – veszem le a cipőm.

- Nem rég aludt el – mondja, mire bólintok. Megvárom, míg felébred, aztán bemegyek hozzá. Tekintete még mindig ugyanolyan; üres és fájdalommal teli. Leülök mellé, majd adok arcára egy puszit, de csak egy nagyon halvány mosolyt kapok viszonzásul, ami fáj.

- Tegnap volt nálam Aoi és Gackt – kezdek bele. – Gondolom, tudsz róla, mit csináltam Miyavival – nézek rá, mire bólint. – Megkaptam a büntetést érte.

- Mit?

- Az átok feloldásának lehetőségét kitolták plusz két hónapra…

- Oh, értem…

- Uruha, nem kell semmit értened, nem lesz feloldva az átok, felejtsd el!

- De fel lesz! Nem fogom hagyni, hogy itt maradj, mikor nem is akarsz… - halkul el a végére.

- Ne kezd megint – morgom, és bejön a törpe. Kicsit se tudjak kettesben lenni Ruruval, mi? Nem háááát! Hát hova már!

- Hoztam enni – mosolyogja, majd lerakja Hime ölébe a tálcát, én meg felkelek.

- Esetleg, ha egyedül leszel, szólj – mondom kicsit hidegen, és ezt leginkább a törpének céloztam. Utána fogom magam, és lelépek. Az eszem megáll! Tíz percnél többet miért nem lehetek azzal, akit szeretek!? És ő miért akarja minden áron, hogy visszamenjek? És miért fáj ennyire kibaszottul?!

Lassan letelik a két hónap. Himével a kapcsolatunk nem lett jobb, sőt. Egyre rosszabb, mert míg az ágyat nyomta, addig Ruki mindig ott volt, minden percben, mintha összefogtak volna ellenem, és… eltaszítsanak tőle. De utána Ruru tett saját kezűleg arról, hogy elhidegüljünk egymástól. Nem hagyott semmit; hogy elvigyem, és hozzam haza a suliból, hogy vele legyek. Kamu dolgokat talált ki, miért nem alkalmas most semmi. Fájt, és fáj még most is kurvára. De nem tudok semmit tenni, csak tűrni, hogy a kapcsolatunk egyre rosszabb, és ezt Chiyo is látja. Emiatt én sem vagyok olyan, mint voltam. Visszatért a régi, bunkó énem, noha nem Himével, ha beszélünk. Úgy… mindenkivel. Nincs vigyor, nincs jó kedv. Emésztem magam, hogy mi a francnak kellett anno lejönnöm bulizni. Ha nem jöttem volna le, nem lennék most itt. És… vannak olyan pillanatok, mikor azt érzem, hogy vissza akarok menni a többiekhez, hogy nem akarok itt maradni. De ilyenkor utána mindig feljön egy Uruhával kapcsolatos kép, és ez a fajta vágyam, el is száll. A gyógyító erőm már elég erős ahhoz, hogyha Hime úgy dönt, feláldozza magát, meg tudjam menteni, és ebben is Chiyo segített a vége felé. Aoi minden második nap lejött, és emlékeztetett, hogy két hónap. Aztán rá kell vennem Kouyout a dologra. Húzom a szám, nem tudok mit tenni. Maximum, hogy nem veszem rá, és kész.

Egyik nap, estefelé sétálni megyek, de lábaim automatikusan visznek Hime háza elé. Ma telt le a két hónapos határidőm, és ezt biztos, hogy Uruha is tudja. Sóhajtok, majd megyek az ajtóhoz, hogy kopogjak, de semmi reakció rá. Amolyan… ellenőrzés, hogy Uruha nem csinált semmi hülyeséget. Kopogok még egyszer, de megint semmi, pedig a lámpa ég. A görcs a gyomromban egyre nagyobb, aztán úgy döntök, bemegyek. De amint belépek, térdre rogyok, és valami fullasztó fájdalom lesz úrrá rajtam. Nem tudom mire vélni a dolgot, ilyen még nem volt velem, de… mikor a szárnyaim maguktól előbukkannak, világossá válik minden. Az átok megszűnt, ami… Rögtön felkapom a fejem, és Ruru keresésére indulok. A hálójában nincs, a konyhában sincs, nappali is kilőve, marad a fürdő. És igen, ott megtalálom a kád előtt. Mellette minden tiszta vér, ő meg már fal fehér. Mellé térdelek, és akkor látom meg a vágást a csuklójánál, és hogy folyamatosan folyik belőle a vér.

- Barom – sziszegem, majd rendesen elfektetem a földön, de nem a vérbe. Megnézem a pulzusát, ami már nincs. – Ruru… - morgom, aztán egyik kezemmel lefogom vérző csuklóját, a másikat szívéhez emelem, és minden erőmet összeszedve, kezdek neki a gyógyításának, és csak remélni merem, hogy sikerülni fog. Mérhetetlen düh van bennem most Uruha iránt, de talán a félelmem nagyobb, hogy elveszítem, amit nagyon nem akarok.

Nem tudom, mennyi ideig térdelek fölötte, és gyógyítom, de érzem, hogy kezd az erőm fogyni. Azt a kezem, ami csuklóján pihen, elhúzom. Még csak seb sincs ott, ami jó. Nyakához nyúlok, és megint nézem a pulzusát, ami most már van. Ennek ellenére, nem húzom el a másik kezem, gyógyítom tovább, egészen addig, míg ki nem nyitja a szemeit…

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2011.11.16. 20:02 Sayuki007 YAY, új fejezet, és ÁÁÁÁÁ, micsináltál Ruru???? Még jó, hogy Rei-chan gyúrt arra a gyógyítás bizbazra! Nagyon tetszett a fejezet, várom a következőt is *baromi türelmetlen* Válasz: Szia. Hát, Ruru megtette~ és azért nagy szerencséje volt^^