1. Ruki

Világ életemben olyan voltam, akit hajtott a sikerre, hogy jó legyen mindenben. Igaz, ez sajnos megbukott azzal, hogy nem sikerült a felvételim az egyetemre, és veszítettem egy évet, pedig nagyon is jól tanultam, csak hát ugye a protekció… Na, ja, de az egy év után végre sikeresen felvettek, és akkor elgondolkoztam, hogy talán nem is akkora baj, hogy halasztanom kellett egy évet, mert ha nem teszem, akkor nem ismerkedem meg Aoival. Neem, vele nem az egyetemen, hanem abban az egy évben, melónál találkoztam. Simán csak pakolgattam az egyik éjjel-nappali boltba, ahogy ő is, aztán szépen beszélgetni kezdtünk, és már három éve együtt vagyunk. Szép, igaz? Hm, szerintem is. Tényleg nagyon szeretem Aoit, főleg az után, hogy nekem otthonról el kellett jönnöm, mert a szüleim meggágyultak. Igazából menekültem, mert én nem tudtam elviselni, ahogy apa beszélt anyával, velem, vagy a bátyámmal. De ez csak rosszabbodott, mert utána alkoholhoz is nyúlt. Hát, szóval ennyit az én kis családomról. Egyedül a bátyámmal tartom a kapcsolatomat, anyával sem, mert ő meg a fejébe vette, hogy én nem csinálok otthon semmit. Szóval frankón elérték, hogy elmeneküljek otthonról. Akkor már együtt voltam Aoival, és mehettem hozzá, bár nem nagyon akaródzott az elején, de csak megadtam magam. Oké, tényleg korai, meg minden, de… nagyon jól elvagyunk. A házimunkán osztozunk, egyik nap ő főz, a másik nap pedig én, úgyhogy minden klappol. Én egyetem mellett még dolgozom is, szóval nincs gáz.

- Mit szólnál, ha elmennénk egy kicsit sétálni a hétvégén? – kapja el a derekamat egyik nap Aoi hátulról, mire megugrok. Nem figyeltem, na. Meg a víztől amúgy sem hallottam, hogy jön, plusz még halk is!
- És merre gondoltad? – zárom el a vizet, majd szépen felé fordulok, ő pedig fel is ültet a pultra.
- Nem messze ettől a lakóteleptől van egy kisebb erdő. Chibikém, tavasz van, annyira jó idő van, ne akarj mindig tanulni, vagy olvasni, menjünk el sétálni. Jót fog tenni a friss levegő, hidd el – mosolyodik el. Vállaira rakom a kezeimet, és adok ajkaira egy puszit.
- Hát, jó – vigyorodom el, majd hátradőlök. – Péntek? Akkor neked sem kell dolgoznod, és nekem sem kell bemennem.
- Tökéletes – vigyorog, majd felkap az ölébe, és bemegyünk a nappaliba. Velem együtt ül le a kanapéra, és a laptop már az ölünkben is van. Megnézzük az előrejelzést, és tiszta jó időt ír. Szóval péntekre a program már meg is van.

Most szerda van, és azt a maradék egy napot fél lábon is kibírom a suliban, főleg, hogy röpdolgozatokat íratnak egész nap. Már a hócipőm kivan a nap végére, de tényleg.
- Hé! – szalad utánam Kai, de vagyok olyan édes, hogy megálljak neki.
- Hé – pislogok rá, mire csak vigyorog, majd kellemes tempóban sétálunk tovább ki az épületből. Kai a csoporttársam, de néha az agyamra megy az optimizmusával, tényleg.
- Szóval, arra gondoltam, hogy holnap beülhetnénk délután a kis kávézóba, tudod, amit a hét elején mondtam neked. Olyan finom az epres sütijük - csillan fel a szeme, de én csak fintorgok.
- Nem vagyok jó barátok az eperrel. De sajnálom, Kai-chan… Aoival már tervünk van holnapra. Megyünk sétálni.
- Ahj, akkor szombat? Naaa, kérlek, szombat! – néz rám kiskutya szemekkel, mire sóhajtok, és rábólintok a dologra. – Szuper! Fél kettőre megyek majd értetek, de most mennem kell, Ruru vár. Szia! – int, és fut is tovább, én meg csak mosolygok rajta. Igazából nem sok kedvem van, de egyszer kibírom, nem? De. Akkor meg hol itt a baj?

Ellenben a holnapot már nagyon várom, és ez látszik is rajtam az este. Nem akaródzik leszállni Aoiról, semmilyen értelemben. Rámászom én a nappaliban, fürdés közben, aztán még a szobában is, ami után mehetünk megint fürdeni, de kit érdekel? Oké, minket kéne, mert mi fizetjük a vízszámlát, de most nem érdekel, ha az élvezetről van szó. Már pedig Aoi aztán érti a dolgát, hehe.

Másnap délelőtt megyünk is, de előtte rakunk el teát, szendvicseket egy hátizsákba, aztán indulhat a túra. Fogjuk egymás kezét, még szép, meg séta alatt nem egy csók csattan el. Hallgatom Aoi meséit a természetről, meg hogy ő mit tanult a természettudományi szakon. Élvezettel hallgatom, mert tényleg érdekel is, szóval visszakérdezek én mindig, és látom rajta, hogy örül ennek.

- Kezdek fáradni – ülök le az egyik kidőlt fára pár óra múlva. Aoi lehuppan mellém, én meg a vállának dőlök, és halászom elő a cigimet.
- Ne, itt most ne gyújts rá – mosolyog rám, és el is rakja. Aprót bólintok, majd a táskában kezdek kutakodni a teáért. Aoi is iszik, eszünk pár falatot, majd még egy negyed órás pihi után megyünk tovább, de ahogy esteledik, úgy kezd beborulni az ég, ami nem tetszik.
- Aoi, nem kellene visszafordulni? Nincs nálunk semmi… - rángatom meg a felsőjét.
- Nem ártana, de…- de nem tudja végig mondani, mert akkorát dörög az ég, és rá nem sokra villámlik is, hogy kapásból hozzábújok. Viszont, a nagy fényben kiszúrunk egy pár méterre árválkodó faházikót. – Oda menjünk be, aztán ahogy eláll az eső, megyünk haza – kezd el húzni sietősen, mert közben rá is kezdett elég rendesen. Futok én utána, de így is megázunk kicsit, mire beérünk. – Hahó, van itt valaki? – lép beljebb Aoi, de a házikó kong az ürességtől.
- Yuu, szerintem nem lakik itt senki – veszem le a kisdzsekimet, és én is beljebb megyek. Sötét van, így meg én még annyira sem látok, mint más általában.
- Várj, keresek valami gyertyát, vagy valamit, maradj egy helyben, ne ess el nekem – nem látom, de hallom a hangján, hogy mosolyog. Úgy teszek, ahogy mondta, nem mozdulok, aztán egy öt perc múlva elkéri a gyújtómat, és már van is fény. – Találtam egy petróleumlámpát, talán pár óráig elég ez nekünk – húz magához, és kapok egy puszit. Rendesen körbe tudok nézni, és… iszonyatosan nagy kupi van, pókhálók, tényleg, mintha ezer éve nem jártak volna itt. Rémisztő hely. Kis konyha rész, egy ágy az egyik ablaknál, egy ajtó, gondolom, ott a fürdő, és ennyi.
- Aoi, borzalmas ez a hely… - bújok hozzá szorosan, majd leül velem az ágyra.
- Nyugi kicsim, csak pár óra, az eső lassan eláll – mondja nyugodt hangon, amitől én is megnyugszom. Csak nézek ki az ablakon, és az is félelmetes, ahogy a vihar csavarja a fák ágait, süvít a szél, egyáltalán nem jó. Otthonról megnyugtatóbb lenne az ilyet végignézni. Aoi viszont kis idő múlva félrerak az öléből, és megy a táskához. Kapok én is szendvicset, ő is eszik, de közben beszélgetünk, és ezzel is tereli a figyelmem, aminek örülök. Félek, na. A horror filmekben az ilyen házak soha nem jó jelek! Menedéknek meg aztán végképp nem jó! Nem szabad több ilyen filmet néznem. Lassacskán elfogyasztunk mindent, aztán tovább beszélgetünk, de kezdek elálmosodni.

- Aoii… haza akarok menni, nem érzem itt jól magam… - fúrom nyakához a fejem, és kapok is egy puszit.
- Lassan mehetünk – kapok még egyet, de én felhajolok, és csókot kérek, amiben minden szerelmünk a másik iránt benne van. – Szeretlek, Chibikém – mosolyog, és ez engem is mosolygásra késztet. Nem tudom az életem elképzelni Aoi nélkül, nem tudom, mit csinálnék, ha nem lenne velem. Valahogy… valahogy biztos megoldanék mindent, de nagyon sok mindent köszönhetek neki. Csendbe burkolózunk, én bámulok ki az ablakon, de csak akkor leszek éberebb, mikor meglátok valakit elsuhanni az ablak előtt.
- Aoi… - suttogom ijedten. – Aoi, van itt valaki, hallod?! – bújok még jobban hozzá.
- Ugyan, Chibikém, szakad az eső, vihar van, mégis ki lenne itt?  - néz rám pislogva.
- Nem tudom, de esküszöm, láttam valakit elmenni az ablak előtt! Higgy nekem! – nézek rá kétségbeesetten.
- Kicsim, túl sok horror filmet nézel – kuncogja, de… de én esküszöm, hogy láttam valakit! Farkasvakság ide, vagy oda, de láttam! Kivehető volt az ember feje, ahogy elsuhant az ablak előtt! Ez után megint csendben maradunk, és én direkt nem nézek kifelé az ablakon, de… mikor csattanást hallok, odakapom a fejem, és egy kéz van ott.
- AOI! Mondom! – pattanok fel az öléből remegve. Aoi odanéz, aztán lassan hátrál ő is mellém. A tenyér még mindig az ablakra van tapadva, de mozgásba kezd, és húzódik el az ablaktól. – Aoi… - remeg meg a hangom. Ez csak egy álom, mi szépen otthon vagyunk! Remegve bújok Aoihoz, aki szorosan ölel, és kiutat keres a házikóból, de csak az az egy ajtó van, meg az ablakok. – Félek… menjünk innen – suttogom remegő hangon.
- Ne aggódj kicsim – ad egy puszit, de ekkor meg az ajtó nyikorogva lassan kinyílik, és pont villámlik egyet, mire egy ember alakját vesszük ki. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.