2.       Ruki

Minden, ami szép volt még tegnap, és ma délután, horrorisztikusba ment át, egy pillanat alatt. Először a kis faházikó az erdő kellős közepén, utána a vihar, vagy fordítva, végül az árnyak, amik most már nem csak engem, de Aoit is megrémisztik. Én reszketek, mint egy nyárfalevél, annyira félek.  Először az elsuhanó árny, aztán egy kéz, végül az ajtónyikorgás, ahogy az kinyílik.

- Ano… - kezd bele Aoi, de az az alak csak csendben beljebb jön, és nem épp úgy néz ki, mint akit érdekel, miért vagyunk itt. Én levegőt alig merek venni, csak hátrálok folyamatosan, amíg a falig el nem érek.
- Mit kerestek itt? – jön a rekedtes kérdés a sráctól, mert, ahogy kivettem a villámlás közben, meg most ebben a gyenge fényben, egy kábé velünk egy idős egyén lehet. Lassan felemeli a fejét, és csak akkor látom, hogy egy kendő szeli át arcát, ami… fehér, de… vörös foltok vannak rajta… meg a ruháján is. Mintha véres lenne… - Szóval? – emeli fel a másik kezét, amiben egy sarló van, de annak is vörös a pengéje…
- Aoi… - sikkantom, mire a kendős elvigyorodik, de nem tetszik ez a vigyor.
- Tetszik a hangod, cicám – nyal végig a száján, és még beljebb jön. – Ez itt az én házam, és kifejezetten utálom a betolakodókat, az ilyen nyikhaj embereket meg még jobban – lódul felénk, de a sarlóval együtt. Aoi ellök magától, így a srác a falnak esik.
- Gyere! – kapja el a kezem Aoi, és húz kifelé, de közben hallom, hogy a kendős morogni kezd.
- Innen nem juttok messzire.
- Azt majd meglátjuk! – kiáltja Aoi, de hirtelen leáll. Rákapom a tekintetem, és meglátom a kést a hátában.
- AOI! – időm sincs elkapni, előre esik, én meg mellette is vagyok rögtön. – Kicsim, Aoi, hallod!? – kezdek sírni. Rémálom, ez nem velem történik! Túl sokat ettem az este, és ezért van ez! Igen, nem más, csak egy rossz álom. – Aoi, kellj fel – rázom sírva, de hiába. Meg sem mozdul, viszont valaki leheletét meg is érzem a nyakamnál.
- Felesleges – mondja rekedtes hangon. – Már meghalt – erre lassan hátranézek rá, és vigyorog, majd felegyenesedik, és lendíti is a kezét. Idejében húzódom el, így csak a karom kap egy vágást, de hátrálok is rögtön. – A kis barátod már nincs az élők között, de úgy érzem, veled el fogok tudni játszadozni, ő unalmas volt – vigyorog továbbra is, és megindul felém, de közben folyamatosan próbál eltalálni a sarlóval. Nem megy neki, de nem látom rajta, hogy ez idegesítené. Iszonyatosan fáj, hogy Aoi… Aoi itt hagyott, de most a félelmem nagyobb ennél. Gyorsan felpattanok, és szaladok ki a házikóból. Az eső még mindig szakad, azt sem tudom, merre kellene mennem, hogy egyáltalán kijussak az erdőből. Nem tudom, merre vagyok, végig Aoi vezetett, ő nézte a térképet, az iránytűt, mindent! Én csak mentem mellette! Sírva szaladok, próbálok minél gyorsabban, és messzebbre menekülni ez elől az őrült elől, és mikor hátranézek, nem is látom őt. Hátrafelé lépkedem tovább, közben őt keresem a szememmel, de rosszabb a látásom, most végképp, semmi fény nincs itt kint. Telihold lenne, de be van borulva, még az sem ad nekem fényt, és tényleg semmit nem látok. Ellenben a gallyak recsegését hallom, és a hang irányába kapom a fejem.

- Szeretem az ilyet, tudod? Nagyon a kedvemre teszel ezzel a macska-egér játékkal – kuncogja, és bár elég gyatrán, de ki tudom venni az alakját, kezében meg még mindig ott a sarló. Megfordulok, és futni kezdek tovább, de hallom, hogy ő is.
- Hagyj békén! Semmit nem ártottam neked! – kiáltom hátra zokogva, de csak nevetni kezd, és ugyanúgy fut utánam. – Kérlek!
- Könyörögj, úgy még izgalmasabb! – vihogja, mint valami elmebuggyant. Félek, iszonyatosan félek. Futok, ahogy a tüdőm bírja, de a lábam megakad az egyik fenyő kiálló gyökerébe, és elhasalok. A kendős persze rögtön be is ér, és fölém áll. Nem mond semmit, csak fél percig néz, mikor villámlik, látom a vigyorát, de aztán felemeli a kezét, és lendíti is felém, de szerencsémre elgurulok előle. – Dögölj már meg! – jön utánam, és folyamatosan súlyt le a sarlóval, és megint eltalál, de csak a karomat megint. – Meg fogsz dögleni, mint a másik! – Nekem több sem kell, megint felpattanok, és futni kezdek valamerre, megint ahogy csak tudok. Ő követ, és már nem tudom, mennyi ideje kergetőzünk, de már nagyon kezdek fáradni, és fázom. A ruhámból csavarni lehet a vizet, ahogy a hajamból is. Egy idő után már nem hallom, hogy követne, és meg is pillantok egy kisebb barlangok. Filmbe illő, igaz? Persze, innen veszik az ötleteket. Szépen bebújok, amennyire csak tudok, és imádkozom, hogy ne találjon rám. Próbálok halkan sírni, most úgy minden miatt. Aoi… Aoi… ő fáj a legjobban, és csak úgy ott hagytam… Milyen ember vagyok én?! Erre ő azt mondaná, hogy olyan, mint bárki más. A félelmem nagyobb volt, és hogy ő is így tette volna. Istenem, Aoi… Mégis csak Kai-channal kellett volna elmenni abba a kávézóba. Kezeimet a számra tapasztom, és úgy nyomom el a zokogásom hangját, de megint lépteket hallok.

- Tubicám? – hallom meg a hangját is, én meg levegőt alig merek venni. – Naaa, hova bújtál? Tudod, hogy úgy sem menekülhetsz el! – járkál a barlang előtt, de aztán hirtelen benéz, és mivel ismét villámlik, látom azt az elvetemült, gonosz, és szadista vigyorát. – Megmondtam, nem? – jön beljebb, én meg megint hátrálok.
- Khérlekh! – nézek végig őt, már amennyit látok belőle. Megáll előttem, majd lendíti ismét a sarlót, de az a fejem mellett vágja végig a követ. Éppen hogy… Erőt veszek magamon, és egy nagyot lökök rajta, hogy ki tudjak innen szabadulni. Ahogy az megvan, teljes gőzzel futok megint valamerre, és nem is kell sok, hogy lássam a város fényeit. Hallom, hogy követ, és próbálom még szaporábban szedni a lábaimat, de közben folyamatosan nézek hátra. Begyorsít, majd megáll, felemeli, és dobja a sarlót felém…

[…]

- ÁÁÁÁÁÁ! – ülök fel zihálva, könnyes arccal, mire Aoi is besiet.
- Kicsim! – ül le mellém, és húz magához. Rögtön bújok, és zokogni kezdek, ahogy csak tudok, és a felsőjét markolászom. – Nori-chan, hé… - mondja szeppenten, és simogatni kezdi a hátam. – Picim, nincs baj, hallod? Miért sírsz?  - Nem tudok válaszolni, zokogok tovább, és még vagy fél óráig. De amint megnyugszom, Aoit kezdem vizsgálni, persze szipogva. Nincs a hátában kés, még csak heg sincs ott. Az én karom is ép, egyikünknek sincs semmi baja! – Elmondod, mit álmodtál, ami ennyire kikészített? – cirógatja meg az arcom, én meg elmesélem neki, egy részletet sem hagyok ki. – Na, jó. Azt hiszem, nem nézhetsz több horror filmet. El is dugom mindet – kel fel, és tényleg elpakolja őket. Én… ezt csak álmodtam? Pislogok magam elé, de aztán ismerős hangot hallok meg.
- Hé, Aoi – néz be a szobába az a kendős srác, aki… aki az elmebajos szerepet kapta az álmomban. – Szia, bizonyára te vagy Ruki – mosolyodik el kedvesen, de én csak az ágy támlájához húzódom.
- Kicsim? – pislog rám Aoi.
- Ő volt az! – mutatok a kendősre, ő meg értetlenül néz rám.  – Ő ölt meg, Aoi! És ő kergetett! – remeg meg a hangom.
- Reita? De hát ő a munkatársam – ül le mellém Aoi. – Már meséltem róla neked, kis butám – ad a fejemre egy puszit. – Reita a légynek nem tudna ártani – mosolyog, de én csak Reitát nézem, aki aztán ugyanúgy elvigyorodik, mint az álmomban, és ahogy fordul ki a szobából, a kabátja zsebében meglátom azt a véres kendőt… 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.