Takeru

Teljes mértékben hagyom magam a vámpírocskának, és hát… nem bántam meg. Hatalmasat hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett, amit csinált, és ahogy csinálta. SOHA nem kaptam még ennyit, és gyengédségről egy másodpercig nem beszélhetünk. Ha nem ittam volna ennyit, kötve hiszem, hogy hagytam volna magam neki, legyen akárkiről szó, ennyire azért józanon nem vagyok könnyűvérű.

Másnap, mikor felébredek, a saját ágyamban vagyok. A fejem zakatolni kezd, bár ez csak gyenge kifejezés rá, rendesen görcsöl. Ahogy feltolom magam, a fenekembe olyan istenien nyilall a fájdalom, hogy vissza is zuhanok a hátamra.

- Bassza megh… - motyogom, és megpróbálok még egyszer felülni, de rohadtul fáj. Ennek ellenére, erőt veszek magamon, és felkelek, szabályosan lecsúszom az ágyról, de amint felállok, érzem, hogy ragadok. Lenézek a combomra, és… Jól megkaptam tegnap, az biztos, ha… mi a… - állok be a nagytükör elé, ami a szobámban van, és ahogy meglátom a testem, elkerekedik a szemem. Tiszta harapásnyom, foltok, TE JÓ ÉG! Kétségbeesetten elemzem a mellkasom, a nyakam, ami olyan, mintha sál lenne rajtam, a combjaimat, és… Úristen…

Bicegve megyek át a fürdőbe, és elég sokkosan tusolok le, de alaposan. Rendesen megmosakszom, nem ragadok a végére. Nem tudom, kivel feküdtem le, de lehetett volna annyi esze, hogy használ gumit a barma. Felöltözöm utána, noha a szobában visszavetkőzöm, és elszörnyedve nézem magam a tükörben. Teljesen bele vagyok merülve a bámulásba, mikor megszólal a telefonom. Rendesen meg is ugrom, és keresni kezdem. A táskám a földön, és abban meg is találom a mobilom.

- Egyben vagy? – jön a kótyagos kérdés Chiyutól. Hallom a hangján, hogy másnapos, de én sem vagyok különb.
- Fogjuk rá… - ülök le, de abban a pillanatban fel is pattanok. Kurvára fáj!
- Eltűntél az este, történt valami? Kerestelek, de nem találtalak sehol.
- Ittam, aztán… itthon ébredtem… - megyek ki lassan a konyhába, a telefont kihangosítom, a pultra rakom, és így normálisan tudok bevenni gyógyszert.
- Ahogy hallom, te is jó bőrben vagyh – ásítja el a végét.
- Nem tudom, mikor voltam utoljára ilyen másnapos, Chiyu, de rendesen nem tudok ülni és menni, vágod? Valakit nagyon felhúztam az este, és meg is kaptam a magamét érte – morgom. – A testem olyan, mint egy festmény. A nyakamon, mintha sál lenne, annyira kitetovált az idióta, és fogalmam sincs, ki az.
- Csak PSC-s tag lehet.
- Tudom – könyökölök a pultra a telefon fölé. – De vagyunk egy jó páran, te is tudod…
- Aj, Buru, nem kellene neked innod, ribanc vagy olyankor.
- Kösz a bókot – húzom el a szám, mire felnevet, de az is nyöszörgésbe megy át. – Menj, dőlj le, én is azt fogom tenni, ahogy ágyneműt húztam. Na, cső – nyomom ki, és nyöszörögve, de megteszem, amit az imént mondtam Chiyunak. Ágyneműt cserélek, indítok egy mosást, és szépen ledőlök. Nem kell sok, hogy elaludjak. A pechem csak annyi, hogy bár a mai nap nem kell menni, holnap már igen, és a vezetés, hát… kibaszott kényelmetlen! Még szerencse, hogy nem mentem neki semminek, de komolyan. Kész megkönnyebbülés kiszállni a kocsiból, bár inkább állnék egész nap egy helyben, mintsem járkáljak, mert az is érdekes. Nyugisan feljutok az emeletünkre, találkozom Rukival is út közben. Vele nincs bajom, meg a többi taggal sem, egyedül Reitát akarom megölni, de szerintem ez nem nagy kérés. Vagy de?

- Történt valami, hogy ilyen furán mész? – pislog rám, és feltolja a szemüvegét a fejére. Ezt soha nem értettem bennük. November van. Nem süt a Nap. Épületben vagyunk, akkor minek hordanak napszemüveget? Egyáltalán nem gáz, ha nincsenek kikenve, mi sem vagyunk, na, bumm.
- Hogy? Jaaa, csak csúnyán elseggeltem a fürdőben. Zuhanyzóm van, és kipacsáltam a vizet, nem figyeltem, és elcsúsztam – mosolyodom el kínosan.
- Óh, nem ártana figyelni – mosolyodik el, mire bólintok egy aprót, majd elköszönünk, és megy a termébe, ahogy én is. Ott csak állok a fal mellett, a sálat igazítom a nyakamban, mikor Yujiék vigyorogva jönnek be. Én ma nyűgös leszek, az tuti. Jön is a kérdés tőlük, hogy minden rendben van-e, de megkapják a választ, bár kicsit mogorván, hogy nincs, és békén is hagynak. Venném ki a pénztárcámat a táskámból, de nincs itt. Az még egy szép macera, mire rájövök, hogy a kocsimban hagytam. Neheeeeee~! Senki nem akar nekem lemenni a parkolóba, muszáj vagyok én. Kabát fel, és próbálok normálisan menni, de mit ad Isten? Ki jön szembe? Bunkóka. Vajon miért nem lep meg, hogy rögtön elvigyorodik, ahogy meglát?

- Na, mi van, Piroska? Csak nem nagy volt a farkas lomposa? Vagy csak a vibrátort felejtetted bent? – lép közelebb, ahogy megállok, és elhúzza a sálat a nyakamnál. – De, inkább az első, kis ribanc – vigyorodik el, nekem pedig a jelző üti meg nagyon a fülem, és lendül a kezem egy Istenes gyomrosra, úgyis közel áll. A sálamat elengedi, és meg is igazítom. Nagyon nem vagyok ma jó kedvemben, ilyenkor kiszámíthatatlan vagyok. Egyik pillanatban még vigyorgok, de a másikban már verem Yuji fejét a gitárjába, mikor mi. És ez most rohadtul nem nyerte el a tetszésem. Fennkölt idióta. – De kis agresszív valaki. Jobban tetszel, ha iszol. Olyankor kezes ribanc vagy. Hehe, de poénos vagyok ma, nem kezes bárány, kezes ribi – vigyorog, miközben előveszi zsebéből a telefont, és nyomkod rajta valamit, én pedig unottan nézem őt. Ez poén lett volna, amit most elejtett? Meg… iszom? Ajaj, ez valamiért nem tetszik…
- Örülök, hogy ilyen nagyra becsülöd az állítólagos poénodat, baromarc – morgom kicsit sem kedvesen, és zsebre vágom a kezem. – Húzz a sunyiba, tahó – lököm félre, és indulok tovább.
- Lökdösődésben nagy vagy, azt tudom, hogy jól megy – kiállt utánam, mire megállok. – De valljuk be, mikor a farkamhoz lökted a csípődet, az jobban tetszett – mondja, de kábé úgy, hogy az egész folyosó tőle visszhangzik. Sokkosan nézek rá hátra, és csak a tipikus Reitás gonosz és sunyi vigyort látom. Nem lehet, hogy vele feküdtem le… KIZÁRT! Mivel én nem akarok kitárulkozni, szépen visszamegyek elé, és mivel ma a Kra tagok nem jönnek, turné van, belököm oda.
- Nem feküdhettem le veled! – akadok ki rögtön, ahogy az ajtó bezárul mögöttem. – KIZÁRT, HOGY TE LEGYÉL!
- Ohóóó, de még mennyire, hogy én voltam, te pedig egyre és egyre többet akartál – vigyorodik el, én pedig sokkosan nézek rá. – Az a szűk és forró tested… Azok a sikolyok. Az egész terem tőled visszhangzott – vigyorodik el fölényesen, nekem pedig automatikusan lendül a kezem, és akkorát húzok be neki, hogy még nekem is fájt.
- Te rohadék – morgom gyilkos szemekkel, és amíg a száját törölgeti, próbálok lenyugodni. Szívem szerint, nekiesnék, szarrá verném, de nem akarom, hogy a vezetőség elővegyen valami miatt. Reita lenyalja a száját, majd elém lép, és a falhoz tol, majd térdét a lábaim közé tolja.
- Harcias vagy, kis Piroska… De ne feledd el, nincsen vadász, aki elkapja a farkast – néz a szemeimbe, de aztán birtoklón csókol meg. Viszonzom, de csak addig, amíg szép erősen alsó ajkára harapok. El is válik tőlem, én pedig ellököm magamtól.
- Az volt az első és utolsó alkalom, hogy alattad nyögtem! Teljesen mindegy, hogy viselkedtem, tegyél ki nyugodtan a faladra, de azzal magadat is meghazudtolod bizonyos kijelentésekben. Nem fogsz többet még egyszer hozzám érni, mert a kezedet eltöröm, és leszarom a rohadt bandádat! – csattanok fel igencsak kedvesen, és megtörlöm a számat. Reita lenyalja a vért a sajátjáról, és rám néz.
- Ha valaki felizgat, illegeti magát, naná, hogy a farkamra húzom, nyuszika. De ne legyél annyira biztos a dolgodban – vigyorodik el.
- Ribancokkal nem kezdesz, hogy is van ez most? Tudod, mit? Nem érdekel, rohadj meg, és dugd fel magadnak azt a kurva éjszakát, baromarc! – megyek ki, vagyis mennék, mert az ajtó nem nyílik. – Mi a… - rángatom folyamatosan. – Hé, azonnal nyisd ki! – nézek Reitára. Nem zárhatták be kívülről! Ne már, én nem akarok Reitával egy teremben maradni!
- Ha tudnám, se tenném. Tudod Piroska, élvezet szívni a véred – paskolja meg a fenekem, de visszakézből megint akkorát kap, hogy vagy hármat lép hátra, ha nem négyet. Nem pofon, szép öklös. Nem vagyok csaj, hogy pofozkodjak.
- Hozzám ne merj nyúlni! – morgom, és rángatni kezdem a kilincset, de semmi. – Nem hiszem el, miért pont neked kell itt lenned? – nyüszögöm, és nyúlnék a telefonomért, de nincs itt. – Francba, hogy a teremben hagytam azt a szart is – nézek körbe, majd elveszem Reita telefonját. – Add ide – majd elemzem kicsit, de ahogy a képernyő kivilágosodik, szemben találom magammal. Elkerekedik a szemem, majd a kendősre nézek, aztán vissza a képre. – Te átkozott perverz barom! Hogy mertél ilyen képet csinálni rólam?! – csattanok fel ismét, de csak még jobban elvigyorodik, és ez nekem nem tetszik.
- Tudod, ha túlságosan pattognál, kell valami kis játék, hogy jól szórakozzak. Úgyhogy… ne pofozkodj – kacsint rám. – Még a végén más is látja… Mondjuk Japán – mondja, én pedig leakadok, mert…
- Te most zsarolsz?
- Hm… Hát, így is lehet mondani.
- Fordulj fel! – törlöm ki a képeket sorra, mert csinált vagy ötöt, és visszaadom neki, de aztán leesik, hogy miért vettem el: hogy felhívjam Chiyut, de rájöttem, hogy fejből egyik számát sem tudom, az enyémet pedig nem fogják felvenni.
- Hiába törölgeted ki a képeket, laptopon megvannak. Amatőrnek nézel? De, ha már itt vagyunk, nem töltjük el hasznosan az időt? – vigyorodik el, mire csak elfintorodom.
- Paraszt – megyek oda az ablakhoz, kinyitom, és kinézek rajta, de nincs olyan mázlim, hogy legyenek az udvaron, és nem mellesleg a harmadikon vagyunk, kiugrani kicsit nyaktörő mutatvány lenne. Megannyi kérdésem van, amikre nem kapnék épkézláb válaszokat, magamat pedig nem akarom még jobban felhúzni, mert akkor rombolnék, és nem akarok Keiyuu termében kárt csinálni. Bár Reita fején szívesen elvernék pár gitárt, legalább kussban maradna. – Nem hiszem el, hogy senki nem akar megmenteni tőled… - nyüszögöm, és megint próbálom kinyitni az ajtót, de nem megy. Érzem, hogy Reita mögém lép, és be is támaszkodik a fejem mellett, majd a fülemhez hajol.
- Nyugodj meg, Piroska, nem menekülhetsz tőlem – súgja rekedtes hangon, és ha ez még nem lenne elég, megmarkolja a fenekem. Könyökkel hasba vágom, és kibújok előle.
- Mit nem értettél? Akadj le rólam, olyan rohadt nehéz megérteni?! – fordulok felé. – Egy éjszakára megkaptál, legyen elég! – állok az ablak mellé megint. Nincs az a pénz, hogy leüljek a kanapéra, nem csak azért, mert fájna, hanem mert nem akarok neki újabb lehetőséget adni.
- Miért akadjak le rólad? Nem élvezed a játékot? – vigyorodik el, és a falnak dől összefont karral. – Mert én mocskosul.
- Örülök, hogy jól szórakozol, de én SEMMIT nem élvezek, amihez neked, arrogáns bunkónak, közöd van! – nézek rá unottan. Valaki… akárki!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.