Takeru

Én nem tudom, mit vártam igazából Reitától. Az, hogy csinált rólam képeket, kicsapta a biztosítékot, és tényleg legszívesebben agyon vertem volna, vagy minimum agyhelyen. Mit képzel ez?! És még van pofája zsarolni vele! Nem szívlelem, utálom, gyűlölöm, de ezt azért tényleg soha nem néztem volna ki belőle, hogy idáig lesüllyed, csak mert azt akarja, hogy nyissam szét a lábam. Várhatja! Én ugyan nem fogom neki szétnyitni a lábam, neeeeem, jelentesse meg a képeket, ezer plusz egy módja van annak, hogy ráfoghassam, hogy megerőszakolt. Bizonyítani nem tudja, hogy akartam a dolgot, csak a képek vannak meg. Ja, meg ahogy az a mesékben le van írva. Nem csak azok a képek vannak, amiket ez a baromarc csinált, hanem az újság. Alighogy leértem a parkolóba a tárcámért, Asuma-san szabályosan elrántott a kocsitól, én pedig hirtelen azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány, de tényleg. Mint az fent kiderült, valaki csinált rólunk képeket, miközben az egyik teremben voltunk, és hát… el is küldte az egyik napilapnak, csak hogy nekünk jó legyen. Nem érdekelt a fejmosás, amit a vezetőségtől kaptunk, azt konkrétan leszartam, az jobban idegesített, hogy most mindenki azt hiszi, hogy együtt vagyunk, és dúl a love. Faszt, semmilyen szerelem nincs köztünk, egy kanál vízbe bele tudnám ezt az arrogáns, nagyképű tahót fojtani! De… van ennek egy jó oldala is, még pedig az, hogy a zsarolása befuccsolt, és ezt közöltem is vele liftben, hehe. Ha azok a képek napvilágot látnak általa, mindenki leírja őt, hogy milyen szemét, hogy így mutogatja a kis szerelmét. Én lennék az áldozat, de ez nekem csak jó lenne.

A srácoknak csapkodva mondok el mindent, ők pedig csak lesnek, és nem tudom, hogy lehetne megoldani, hogy a banda hírneve ne sérüljön, hogy őket ne keverjem ezzel bajba. Én tényleg nem tudom, pedig még otthon is ezen gondolkozom, de semmi. Kész megnyugvás lefeküdni, de az álmom közel sem jó.

[…]

A Kra próbatermében vagyok, pont, mint délután. Nézegetem a gitárokat, mikor nyílik az ajtó. Felpattanok, de nagy meglepetésemre nem Keiyuu jön be, hanem Reita.
- Már megint te? – nézek rá felvont szemöldökkel. – Mit keresel itt, bunkókám? – vágom zsebre a kezeimet.
- Téged kereslek, Piroskám – terem előttem, viszont valami fura. Fehér a szeme, és ahogy kinyitja a száját, a szemfogai nagyobbak, mint például nekem, viszont időt nem hagy arra, hogy kérdezzek. – Nem fejeztük be, amit elkezdtünk – ránt magához, és vadul kezd el csókolni, de közben tol a falhoz. Ha ez még nem lenne elég, tépi le rólam a ruhát.
- Álljh már le! Mit képzelsz?! – lököm félre. – Hogy nézel ki? Na, jó, tudod mit? Nem érdekel, nem akarok egy levegőt szívni veled – indulok kifelé, de visszaránt, és megint a falhoz nyom.
- Csak az a nagy büdös helyzet, hogy nincs beleszólásod – veszi le rólam az összes ruhát, de egy pillanat alatt, és a keze meg is indul a testemen, miközben a nyakamnál van. Harapdálja, szívogatja, és megint tarkítja foltokkal.
- Hagydhabbah… - nyögöm el a végét, amit nem akartam. – Nem akarom! – próbálom eltolni, de nem hagyja magát, és erősebb is valamivel. – REITA! – emelem fel a lábam, hogy eltoljam, de a hülye nem felvesz az ölébe?! – Tegyél le!
- Eszem ágában sincs letenni… Felhúzni van kedvem, a farkamra… - csókol meg ismét vadul, majd ujjait a számba tolja, de ahelyett, hogy nyálaznám, aranyosan ráharapok. Ki is rántja rögtön őket a számból, és csúnyán néz rám. – Te akartad – dugja fel simán az egyik ujját, mire fájdalmasan nyögök fel.
- Tegyél le… - mocorgok, de ezzel csak még rosszabb lesz, és sorra kapom a másik két ujját, de egyik sem nyálas, és kurvára fáj.
- Ha nem mocorognál, nem haraptál volna meg, most nem fájna – jegyzi meg, de ennek ellenére „normálisan” kitágít. Ja, kinek mi a normális síkosítás nélkül. Amint kihúzza ujjait, levetkőzik, és belém is csúszik, de még így is tolnám el magamtól. Én nem akarom, hogy ez barom megint megdugjon! Mikor mozogni kezd, első dolgom, hogy befogom a szám, nem akarok nyögni neki, se fájdalmasan, se sehogy se. Húzná el a kezem, naná, de nem hagyom magam, ott marad a szám előtt. Az első menetet még lehet, hogy így hagyta, de utána letesz, megfordít, és mind a két kezemet a fejem fölé fogja, úgy löki magát vissza belém. Nem akarok nyögni, harapdálom a számat rendesen, de… csak kijönnek azok az utálatos hangok, és ahogy érzem, ez jobban feltüzeli őt. Nem tudom, nem számolom, hány menetet nyomunk le, de a végére már aztán tényleg nem tudom visszafogni a hangom, mert… bassz meg, tetszik, amit csinál, és ahogy csinálja!

[...]

Itt viszont szerencsére felébredek, és fel is ülök. Zihálok, folyik rólam a víz, és körbe is nézek, de sehol senki. Ezt nem hiszem el… hogy álmodhattam vele?! Jó, ellenkeztem, de akkor is! A tekintetem persze a takaróra siklik, és hát miért is ne úsztam volna meg?! Ellenkeztem, konkrétan megerőszakolt, de azért felizgultam rá, nem hiszem el!! Szóval… ahogy könnyítek magamon, és persze kezet mosok, megyek ki a konyhába, és csinálok magamnak teát. Ezek után félek elaludni, de tényleg… Szerencsémre utána már nem álmodok ilyet, noha másnap elég nyúzott vagyok megint.

- Történt valami? – ül le mellém a büfénél Chiyu, de csak megfejelem az asztalt.
- Elegem vaaaaaaaaan!
- Na, mesélj – mondja, én pedig csak annyit mondok, hogy gyűlölöm Reitát, mégis vele álmodtam, és ez készített ki. – Részvétem, Buru – paskolja meg a vállam, mire elhúzom a szám.
- Na, mi a helyzet, Piroska? – hajol be Reita a fülem mellé, mire felkapom a fejem. – Csak nem hosszú volt az éjszaka? Még a végén kiderül, hogy álmaidban is engem akarsz – nézek rá, és látom, hogy vigyorog.
- Megkeseríted az életem, kopj már le rólam! – csattanok fel, és hátratolom a széket, de így szépen az ágyékának lököm. Felmorran, de utána rögtön le is kap, és már emelném a kezem, viszont elhajol.
- Remélem, jó voltam az este – kacsint rám, és megy el.
- Megölöm – morgom, és gyilkos szemekkel nézek utána.
- Hé, Buru… nyugi, nem ér annyit az egész – szólal meg Chiyu, mire ránézek. – Ezt élvezi, hogy pattogsz, morogsz, próbáld meg könnyedén kezelni a helyzetet. Lehet, akkor abbahagyja.
- Van benne valami, de idegesít, érted?! Ha csak hozzám szól, már borsódzik a hátam tőle!
- Gyere át próba után, mutatok valamit – kacsint rám, mire pislogva, de rábólintok.

Utána megyünk fel a terembe, és ha nem muszáj, ki sem teszem a lábam onnan, addig sem hoz össze a kegyetlen sors Reitával. Chiyu nem mondja el, mit akar mutatni, úgyhogy délután kíváncsian megyek át hozzá, vagyis megyek haza vele. Csak mesél, hogy vele is volt ilyen, bár ő az illetőt azért piszkálta, mert bejött neki. Na, ez az a pont, ahol röhögésben török ki. Nem a basszerosunkat nevetem ki, hanem Reitát, mert kétlem, hogy ő ezért csesztetne folyamatosan.

- Ennyire vicces lenne? – pislog rám, én pedig megtörlöm a szemem.
- Nemh téged… Reitát… - mondom, ő pedig közelebb ül hozzám.
- De ne gondolj most Reitára – emeli fel a fejem, amin igazából csodálkozom, azon pedig végképp, mikor megcsókol. De neki háromszor előbb hagyom magam, mint annak a köcsögnek. Visszacsókolok, de utána kissé értetlenül nézek rá. – Ne kérdezz, nem tudom – csókol meg ismét, én pedig kicsit lejjebb csúszom a kanapén, és Chiyu mászik is fölém. Nyakamat kezdi puszilgatni, közel nem olyan durván, mint Reita tette, nem hagy foltot, van elég rajtam. – Jól kitetovált – simít végig a foltokon, mire sóhajtok.
- Szabadulnék meg ezektől a foltoktól, de nem tudok.
- Majd elmúlik – mosolyodik el, mire aprót bólintok, és kapok is egy újabb csókot, de közben simogatni kezd mindenhol. Egy durva vagy vad érintése sincs, közel nem olyan, mint Reita volt, akár az álmomban, akár a bulin. Ezt… ezt élvezem, mert gyengéd, figyel rám, hogy nekem mi a jó, rendesen kitágít, óvszer, szóval Chiyu tényleg mindenre ügyel, és ez tetszik.

- Nem akarom, hogy ő érintsen – mondja, ahogy mind a ketten elmegyünk, ezzel pedig meglep, és ezt látja is rajtam.
- Ha ez megnyugtat, én sem akarom – mosolyodom el, mire kapok még egy csókot, de aztán megyünk fürdeni, és este megyek is haza. Igazából bennem van az, hogy nem kellett volna a saját bandatársammal lefeküdni, de… annyira kedveskedő volt minden érintése, minden egyes szava, és Chiyuban bízom meg a legjobban, tőle nem félek – ülök le a kanapéra, de csak nézek magam elé, nem tudom, mi lesz holnap velünk. Hogy ez most csak egy alkalom volt, vagy több? De… nekem ez kell, hogy gyengéden bánjanak velem, és ne úgy, mint az a tahó.

Itthon már nem fürdök le, csak átöltözöm, csinálok magamnak kukoricapelyhet, és azzal a kezemben ülök le a tévé elé, de egyre álmosabb vagyok. Végül lerakom, és oldalra dőlve el is alszom.

[…]

Álmomban régi korban vagyok, yukata van rajtam, és ki vagyok festve. Csak ülök az ágyon, mikor Reita megint elém lép, de katonaruha van rajta, és csattan egy istenes pofon.
- Megcsalsz?! Hogy mertél lefeküdni mással, mikor az enyém vagy?! – erre kis ideig csak nézem a takarót, majd visszapillantok rá.
- Nem vagyok a tied, nem birtokolhatsz! Nem vagyok tárgy! – pattanok fel az ágyról. Reita szeme barnáról pirosra változik, majd megragadja a karom, és magához ránt.
- Az enyém vagy! Attól a pillanattól kezdve, hogy kívántad, hogy érintselek! – néz mélyen a szemembe.
- Soha nem kívántam az érintésed, irtózom tőled! – próbálok szabadulni, de nem megy. –Erőszakkal oldasz meg mindent, hogy kívánhatnám így azt, hogy hozzám érj?! Eressz el! – el is enged, de utána az ágyra lök, és fölém mászik.
- Nem kívántad? Nem élvezted? Ne hazudj már magadnak, könyörgöm! Ha nem lennél ilyen ellenséges, minden könnyebb lenne! – nyúlnak meg a fogai, amivel egyelőre nem foglalkozom, csak kimászom alóla. Összefogom mellkasomnál a yukatámat, és hátrálok az ajtó felé.
- Utálom, ha hozzám érsz, még jó, hogy ellenséges vagyok! – mondom, és látom, hogy szaporán veszi a levegőt, követi minden kis mozzanatomat, de hirtelen előttem terem, és a fülemhez hajol.
- Jól jegyzed meg… sosem bújhatsz el előlem. Soha – de aztán olyan fájdalmat érzek meg a nyakamnál, amire felordítok, és…

[…]

… fel is riadok rögtön. Zihálva ülök fel, és kezem rögtön a nyakamhoz kapom. Elkerekedik a szemem, mikor nedveset érzek ott, és remegve húzom el a kezem. Véres…

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2015.03.27. 14:04 Akira Halis!   Miki lesznek még itt?! Reita tisztára kikészíti Takerut az álmaiban, de még a végén meg is harapja! Na ezen egy kicsit nevettem, tetszik az ilyen álombol ébredős valósággá válos álom. Nagyon kiváncsian várom a kövi fejezetett!! Válasz: Szió! Oh, lesz ez még így sem :DD Nem kell félteni őket, azt hiszem x3 Mindenesetre köszönjük, hogy írtál! ~Miya