Takeru

Sokan azt hiszik, hogy milyen jó érzés, hogyha szerelmes vagy, és minden nap láthatod Őt. Nem, nem jó… soha nem is volt az. Látni minden nap, hogy te mást ölelsz, holott engem is ölelhetnél. Minden nap súgod neki, hogy szereted, de azt a gyönyörű szót nekem is súghatnád, az én fülembe. Nem teszed, de tudom, hogy én rontottam el mindent, én voltam akaratos… Így most már csak távolból, szépen hátulról figyelek, más nem tehetek, nincs máshoz jogom.

Nem voltunk mi mindig ilyen távolságtartó kapcsolatban, sőt… Két hónapja, hogy szakítottál velem. Én elfogadtam a döntésed, bár még a mai napig fáj, és így, hogy ezeket látom, még jobban. Én voltam az, aki túl sokat várt ettől a kapcsolattól, én voltam, aki nagyon rád akaszkodott, de szerettelek, és szeretlek, ezt nem róhatod fel nekem… Fél évig voltunk együtt, nekem az tökéletes fél év volt, még ha a vége felé hanyagoltál is. Megtudtam, hogy miért, de fájt, ahogy előadtad, hogy megaláztál mindenki előtt. Fájt, de nem tudtam, és tudok rád haragudni. Én olyan vagyok, hogy mindent a saját hibámnak könyvelem. Én vagyok a hibás, hogy ennyire szerettelek, hogy nem vettem észre magam… Te e mellett kiálltál, engem hibáztattál mindenért, de nem is várhattam mást.

A bandatársaim mindig mondják, hogy nem az én hibám volt. Látják rajtam, hogy fájnak a dolgok, hogy mindent magamra veszek, míg te boldog mosollyal sétálsz a kiadó folyosóján. Hülyéskedsz másokkal, nekem ez már nem megy. Mikor szakítottál velem, egy hónapig voltam a kiadó minden bandájánál téma, mivel megaláztál mindenki előtt. Nem ketten voltunk, mikor vége lett, nem… Összejövetel volt, és ezt te kihasználtad. Meg akartalak ölelni, de te ellöktél, és felemelted a hangod rögtön. Nem volt benned még alkohol, egy korty sem, éreztem és láttam rajtad, hogy tiszta voltál.

- Mit akarsz már tőlem? – estél nekem nagy lendülettel, én pedig meglepetten pislogtam rád. Nem hagytál időt nekem, hogy megszólaljak, hogy megvédjem magam. Kiabálva folytattad: - Egy szabad és nyugodt percem sincs tőled, folyamatosan a nyakamon vagy! Hagyj élni végre, olyan cseszettül nagy kérés? Mást nem tudsz, csak az ember nyakára járni, és egész nap azon lógni! Most már nem lesz ez, vége, találj más balekot erre a célra! – csaptad le a poharat, én pedig sokkosan néztem utánad, ahogy kivágtatsz a teremből. Minden szem minket figyelt, már a legelejétől kezdve, de mikor elmentél, ugyanúgy engem figyeltek. Csúnyán a földbe tiportál, mindenki előtt…

Bocsánatot nem kértél azóta sem, rám sem nézel, és csak akkor köszönsz, ha van mellettem/melletted valaki, így muszáj vagy. Ha csak ketten vagyunk valahol, elsiklasz e fölött, és mintha levegő lennék, mész tovább. Olyankor csak némán nézek utánad, de a szívemet szorongatja a fájdalom, és ki akar törni, de nem tud. Nem hagyom neki. Próbálok álarcot hordani, de nem megy. Mikor meglátlak, az álarc lehull, és valódi érzelmek jönnek a helyére. Ezt te elnevezted egyszer sajnáltatásnak, önsajnálatnak, de nem az…

Én így nem tudok dolgozni, hogy egész végig az a bizonyos összejövetel jár a fejemben. Nem tudok figyelni semmire, ha beszélnek hozzám, csak nézek ki a fejemből, nem értem, mit mondanak. Így egyik nap felkeresem a menedzserünket, és beszélgetek vele. Yamato tud mindenről, ott volt ő is, és próbált beszélni a fejemmel, nem ment neki.

- Szeretnék kilépni a bandából – mondom szokásosan halkan. Árnyéka vagyok önmagamnak, nem megy a színjáték. – Én ezt így nem tudom, csinálni…
- Elhiszem, de gondolj a többiekre.
- Yamato, kérlek… most hagy legyek önző… - nézek rá, de piszkálom az ujjaimat folyamatosan. – Nem tudod, mi zajlik bennem, nem érzed…
- De látom, Takeru. Nem engeded, hogy segítsünk.
- Mert nem tudtok – kelek fel. – Ki szeretnék lépni – mondom még egyszer, de…
- HOGY MIT AKARSZ?! – esik nekem Chiyu, mire odakapom a fejem. – Mond még egyszer!
- Ki szeretnék lépni…
- Ettől féltem, hogy most jó volt a fülem. Nem léphetsz ki, Takeru!
- De igen. Találtok másik énekest, aki jól csinálja majd a dolgát – veszek fel egy műmosolyt, és kimegyek a teremből, de Yamato utánam jön.
- Ha tényleg ezt szeretnéd, holnap gyere be, és elintézzük a papírokat – mondja, mire bólintok. Meghajolok, és megyek vissza a termünkbe, de… megint jössz velem szemben. Nem köszönsz, arcod rezzenéstelen, szemeid kifejezéstelenek… Mikor elmész mellettem, csak megfordulok, és nézek utánad, de nem sokáig, mert bemegyek aztán a termünkbe, és összepakolom minden cuccom. Jön a kérdezősködés, hogy mit csinálok, és elmondom nekik, hogy holnap kilépek. Kiakadnak, de csak csendben tűröm, és elmondom az én álláspontomat, aztán megyek haza. Otthon csak ülök a csendben, és nézek magam elé. A telefonomat kikapcsoltam, a csengőmet kihúztam, nem vagyok sem elérhető, sem itthon senkinek. Jobb lesz így nekik is, és nekem is. Találnak új énekest, aki odaadással fog énekelni, mosolyogni, pörögni a színpadon. Én erre már nem vagyok képes. Lehet, hogy túlreagálom? Igen, meglehet, de… nekem te voltál mindenben az első.

Mikor a kiadóhoz kerültünk, tudatlan kis banda voltunk, felnéztünk a nagyobbakra, köztük rátok is. Ti voltatok a mindene a kiadónak, és még vagytok is. Mindenkit hozzátok mérnek. Versenytársak vagyunk, voltunk, de ugyanakkor segítettetek minket. Adtátok a jó tanácsokat, amiket mi megfogadtunk, erősítettetek minket, de te… Én örültem, mikor együtt volt a két banda, mert veled lehettem már akkor is. Sok év viszonzatlan szerelem után, végre úgy éreztem, megnyílsz nekem, a bizalmadba fogadsz, és több is lehet köztünk. Titokban mentünk el ide-oda, titokban jöttünk össze, de egy két hónap után úgy éreztük, a bandatársaknak elmondhatjuk, viszont utána megtudta az egész kiadó. Jó, nem jó, ez volt. Kiadón belül felvállaltál, hogy velem vagy, én pedig örömmel bújtam ölelő karjaid közé. Sokszor súgtad nekem, hogy szeretsz, és ez mindig megdobogtatta a szívemet, és jó érzéssel töltött el. Te voltál az első ilyen hosszabb kapcsolatom, te ismertettél meg minden olyannal, amit tudni kell…

Másnap reggel bemegyek, és Yamato már a termünkben van.
- Látom, már elpakoltál – áll fel, mire aprót bólintok. Leülök elé, és kapom is a papírokat. Nem olvasom el, szerződésbontás, nem érdekel, ha fizetnem kell, vagy nem tudom, csak… nem akarok itt lenni… Aláírom, és pont rakom le a tollat, mikor jönnek be a többiek, kivéve Chiyut. Csendben ők is aláírják, majd felállok.
- Chiyu?
- Lent van a parkolóban. Nem írja alá a papírt.
- Nem is kell, Takerun kívül még hárman írtátok alá, bőven elég – kel fel Yamato, elpakol, és kimegy. Nem mondok semmit, csak csendben visszaülök, és várom vissza Yamatot. Még megy a vezetőséghez, ott leadja, és ha onnan kapok jóváhagyást… Sayonara, zeneipar.

Yamato fél órán belül visszaér, én elköszönök a többiektől, megköszönök mindent, és megyek le. Nem a mélygarázsba álltam be, az épület előtt parkoltam. Mikor beszállok a kocsimba, hatalmasat sóhajtok, de a gombóc már a torkomban van. Visszanyelem, majd indulok haza, de a parknál megállok, és sétálok egy nagyot, addig is elvagyok a gondolataimmal, amik mily meglepő, a banda és körülötted forognak. Legyek akármilyen szánalmas, szeretlek még mindig… - állok meg a tó előtt, de ide is csak fájó emlékek kötnek. Megtörlöm a szememet, de csak kiborulok, és sírni kezdek. Nem vagyok lelkileg erős, soha nem is voltam, hiába mutattam azt. Egy gyenge kis pofontól körbefordultam, megingatott minden negatívum, nem tudom jól kezelni az ilyeneket sajnos. Végül visszamegyek a kocsihoz, de nem tudok megnyugodni. Beindítom a motort, és megyek haza. Megállok minden pirosnál, zebránál, figyelek az ilyenekre, de egy kamionos nem. Átjött az én sávomba, és frontálisan belém jön. Időm sem volt félrerántani a kormányt, olyan gyorsan történt minden, de nem baj, talán jobb is így…

Mikor magamhoz térek, gépek pittyegését hallom, fáj a fejem, és összemosódva látok mindent.
- Szóljatok az orvosnak! – hallom meg Masato hangját, mire kábán oldalra fordítom a fejem. Mindenki itt van… még Yamato is… Ez könnyeket csal a szemembe, de nem tudok mosolyogni. – Úgy aggódtunk… - jönnek közelebb, majd Shinpei bejön egy orvossal az oldalán. Ő vizsgálni kezd, hümmög, majd leül mellém.
- Csoda, hogy felébredt, fiatalember. Egy ilyen ütközést túlélni… Le a kalappal ön előtt – mondja, és elmondja, hogy mi van velem. Betört a fejem, majd’ egy hónapig kómában voltam, a bordáim eltörtek, a végtagjaimról nem is beszélve. Ezeken kívül kisebb-nagyobb zúzódások, belső vérzés, és olyan latin szavak, amiket nem értek. Beszélni nem tudok, egy hang nem jön ki a torkomon, plusz a maszk is rajtam van, gépekre vagyok kötve. Az orvos utána elmegy, a srácok bent maradnak, de nem sokáig, mert…
- Reita? – pillantanak hátra, és én is odanézek. Nem mondasz semmit, csak becsukod az ajtót magad mögött, a többiek viszont kimennek. Leülsz mellém, és bár nem mondasz semmit, az én szemem már könnyes. Itt vagy… pedig már semmi közöd nincs hozzám.
- Hé, na, ne sírj – törlöd meg a szemem, én pedig hosszasan lehunyom a szemem, és aprót bólintok. – Minden rendben lesz – mosolyodsz el, és nekem ez a mosoly… Ez minden gyógyszernél többet ér, de megsirat, pedig kérted, hogy ne tegyem. – Tudom, hogy nagyon csúnyán viselkedtem veled, és… mélységesen sajnálom – fogod meg a kezem, már amennyire tudod a gipsz miatt. – Mikor hallottam, hogy kilépsz a bandádból, nem akartam elhinni, de utána nem is foglalkoztam vele, mert megtudtam, hogy kórházba kerültél. Nem jöttem be, kintről figyeltelek, és aggasztott, hogy nem ébredsz fel… - nézel fel rám, és megint megtörlöd a szemem, de feleslegesen. Nem tudom abbahagyni a sírást, egy pillanatra sem. – Fontos vagy nekem, Takeru, még mindig… Kijössz a kórházból, kezdjük újra, rendben? – kérded, én pedig nagyokat pislogok rád. Bólintok, örömmel bólintok, de még jobban sírni kezdek. Vigasztalsz, nyugtatsz, és el is alszom hamar így. Azok a szavak, amiket mondtál, a lelkemig hatoltak, de semmi nem mehet olyan könnyen.

Egyik éjjel minden megváltozik, és fentről szemlélem az eseményeket. A testem a kórházi ágyban fekszik, a szobában egyedül vagyok, a gépek ritmikusan pittyegnek, de reggelre megint kómába esek. A srácok bejönnek, aggódnak, én pedig leszállok melléjük, jelezni akarok nekik, de nem vesznek észre, nem éreznek belőlem semmit. Te is visszajössz, aggódsz, és ez megnyugtat, hogy… tényleg fontos vagyok még. Vissza akarok szállni a testembe, de nem tudok. Anya végig sír mellettem, és egy újabb hónap telik el. Jelét sem adom annak, hogy fel akarnék ébredni, így lekapcsolnak a gépekről… A vágyam, hogy ismét a te karjaidban aludjak el… nem teljesülhet. Hogy megint halljam tőled azt a gyönyörű szót, hogy mosolygós, boldog szemekkel nézz rám… Ez mind tovaszáll, semmi nem lesz belőle. Mikor bejössz a kórterembe, leszállok a testem mellé, szembe veled, és téged nézlek.

- Azt mondtad, megpróbáljuk újból… - motyogod, de könnyes a szemed. Megfogod a kezem, ráhajolsz a gipszre, és sírni kezdesz. Soha nem láttalak még így… - Azth mondtadh… - sírsz tovább, megállás nélkül. Nem tartottam be, amit ígértem… sajnálom… - Fenth… megvárszh, ugyeh? – nézel rám, végigsimítasz arcomon, és fájdalmasan elmosolyodsz. – Ígérdh megh… - törlöd meg a szemed, majd adsz egy puszit a homlokomra.
- Uram, mennie kell – jön be az orvos, és elszakít tőled. A maszkot rólam leveszik, és ezt te kihasználod, mert a számra adsz egy puszit, és hallom azt a szót, amit nagyon rég…
- Szheretlekh… - simítasz végig ismét arcomon, majd kimész. A testemet utána elviszik, és miután a temetés is lezajlik, veled vagyok minden percben. Nem érzel, nem látsz, de én figyellek koncert közben, próba közben, és fáj látni, hogy esténként sírsz, és iszol….

Évekig figyellek, nem nyúlsz senkihez, nem nézel rá senkire, mintha csak tudnád már, hogy figyellek, hogy veled vagyok, és mintha ezzel bizonyítanál, hogy tényleg szeretsz. Én várok rád, ezt az egyet be tudom tartani, szerelmem, mást már nem… De az élet milyen ironikus. Neked is autóbaleseted lesz, és legalább olyan komoly sérülésekkel szállítanak kórházba, mint engem anno, négy éve. Próbálok neked segíteni, vagyis próbálnék, de nem tudok, mindenen keresztülnyúlok, csak nézni tudom, ahogy szenvedsz… A tekinteted egyre üvegesebb, semmitmondó és üres. Fáj így látni, de ez csak egyet jelent… Együtt leszünk. Reggelre a szíved leáll, és nem kell sok utána, hogy átölelj hátulról.

- Köszönöm, hogy megvártál – fordítasz magad felé.
- Ha mást már nem ígérhettem – hajtom fejem a mellkasodra, és nézzük a többieket, majd ahogy elviszik a tested.

Végül ismét az enyém lettél, de ilyen árakkal. Változtatni nem tudunk rajta, de az biztos, hogy most már senki nem fog elvenni tőlem. Soha.

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2015.04.01. 21:28 Akira Szia! Az igazat megvalva elsöre nem is akartam elolvasni, mert Takeru van benne, de ahogy a sorokat olvastam egyre inkàbb magamra ismertem. Nagyon sajnàlom, hogy ennyi mindenen ment keresztül mégsem lehetett igazàn boldog csak a halàlban. Az utolsó pàr sort màr csak könnyes szemmel tudtam elolvasni. Köszönöm, hogy olvashattam és csak ìgy tovàbb az ìràssokal. Válasz: Szia! Első sorban köszönöm, hogy írtál :) Ám annak ellenére, hogy a végét könnyes szemekkel olvastad, én ennek csak örülni tudok, hogy így sikerült a történet :) Köszönök mindent! ~Miya