Reita

Ruki agyszüleménye, hogy még a CD-sem jött ki, de mi menjünk turnéra, az valós dolog, mert ő nem kérdezte, hanem mondta, és a Főnök már rábólintott. Szóval, fogalmazhatunk úgy is, hogy ’nincs menekvés, ez a sorsod’. A PSC-s bulin itt kell lennünk, de másnap irány Kyoto, mert ott kezdünk. De már aznap meggyűlik a bajom, újdonsült párommal. Hogy miért? Mert rendesen felizgat koncert előtt, aminek nem lesz jó vége. Örülök, hogy a gitár előttem van, mert így nem látszik, hogy mennyire felizgultam. De ennek ő látja meg a ’kárát’, mert jól megkapja a magáét. És most nem érdekelt, hogy reggel mit fog szólni, nem csak álmában tettem a magamévá. De nem egy alkalom volt, hogy koncert után este, hazasettenkedtem, és imádtam őt egész este. Persze olyankor egy kicsit kótyagos voltam a kevés alvás miatt, de segáz! Megéri!

- Akkor hajrá, menjetek haza most! – mondja Sakai. – Nem kell itt aludnotok, ha akartok. A buszsofőrrel megbeszéltem.
- Király vagy! – csillan fel a szemem, és már pakolok is. A többiek nem ilyen gyorsak, Kai alig él, úgyhogy nem egy órába telik, mire elindulunk. De csak hazaérünk valamikor délelőtt. Rongyolok is felfelé a lakásba, mert ugye a kocsimat otthagytam a PSC parkolójában, úgyhogy onnan haza tudtam jönni, elég rövid idő alatt. De… valami borzalmasan rossz érzés kap el, mikor kiszállok a kocsiból. Fél perc sem kell, már fent vagyok, és rongyolok át a lakáson. Mikor meglátom Takerut, amint vagdossa magát, ezernyi gondolat kering a fejemben, de… megcsap a vérszag… - fut össze a nyál a számban. A fogaim a lehető legnagyobbra nyúlnak meg, a szemem vérpirossá változik, és hevesen kezdem venni a levegőt. Próbálok arra koncentrálni, hogy segítsek, de minduntalan az a szó lebeg előttem, hogy ’kaja’.

Azonnal megyek oda hozzá, és betérdelek, de a vére… úr isten… - szuszogok, mert nem akarom bántani, de annyi vére folyt már el… - nyúlok arcához.
- Takeru… add ide a pengét…! – próbálom meg tőle elvenni.
- Menjh… innenh… - pihegi, és elkúszik tőlem, de már remeg a keze.
- Hogy mi? Mi…- nyelek egyet. – Miért csinálod ezt! El fogsz vérheznih… - mászom utána, de ahogy letenyerelek, úgy csupa vér lesz a kezem… - emelem fel, és szemezek vele. Mintha legalábbis egy drogos előtt lengetnék meg a heroint… - nyalok végig ujjamon, és ott se kép, se hang… annyira finom, annyira akarom… olyan rég ettem már… - élesedik ki látásom, és folyamatosan figyelem Takerut. Az elmém tudja, hogy itt valami baj van, ő nem csinálná ezt, de… meg akarom enni… kell… - nyelek egyet, és máris ott vagyok. Kirántom a karjánál fogva a mosdókagyló alól, és már fölötte is vagyok. Rúgdosna, kapálózna, ha tudna, de mivel nem tud, így csak leszorítom a kezét, de felordít.
- REITA! HAGYD! – hallom meg anyám hangját, de nem érdekel. Takeru nyakába mélyesztem a fogaimat, és addig iszok, míg minden csepp maradék vérét ki nem iszom. – Baszd meg! – lök le róla anya. – Normális vagy? Segítened kellett volna neki, nem megölni! – néz rám szúrósan, de az ő szeme is világít. Viszont, ahogy hozzáér Takeruhoz, megáll a keze, és ő maga is. Nem értem, nem is érdekel, mert az agyam egyre tisztább!
- Anya! Hozd vissza! – mászom azonnal oda. – Változtasd át!
- Nem. Nem én öltem meg, hanem te.
- Akkor mit csináljak?! – esem kétségbe. Nem csináltam még ilyet soha. Anya elkezdi mondani, hogy mit csinálja, én pedig csinálom is azonnal. Megharapom a csuklómat, és a vért a szájába csepegtetem, és várok… várom, hogy ráharapjon. Reménykedek. Reménykedek, hogy megharap. De, anya megjegyzését nem tudom hová tenni.
- Lehet, nem kellett volna ezt tenned… - ül le, és kúszik arrébb.
- Hogy mondhaaatszh… ilyet – nézek le Takerura, aki ráharapott a csuklómra, és enni kezdett. Megnyugszom, mert nem kicsi kő esik le a szívemről, de anyámat nem értem. Szereti Kerut! Nincs ellenére, sőt! Mondhatni, hogy ő volt az aki közelebb hozott minket.
- Sehogy… megyek… - kel fel, és indul meg, de nem hagyom. Utána szólok, és az ajtóban megállítom.
- Ő nem tett volna ilyet! Nem vágta volna fel magát! Rossz érzésem volt, mikor kiszálltam a kocsiból. Mi folyik itt anya?
- Majd megtudod – mondja halkan, ez pedig megint nem nyerte el a tetszésemet. Anya eltűnik, én pedig, ahogy Takeru jól lakott, felveszem és beteszem az ágyba. Nem érdekel, hogy véresek vagyunk, de most jó pár óra szenvedés vár rá. Mellette vagyok, míg alakulnak át a szervei, és fogom a kezét, amit markolászik, nyüszög, és ordít párat. De szerencsére beleájul a dologba.

Egész este fent vagyok, figyelem őt, és simogatom az arcát. Most aztán lesz mit elmagyaráznom neki, azt hiszem…
- Szia – mosolygok rá, ahogy kinyitja a szemét. Pár másodpercig nem szól még hozzám, nem reagál, mert gondolom homályos a látása, és hozzá kell szoknia a dolgokhoz. – Hogy érzed magad? - kérdezem, mire kábán megdörzsöli a szemeit, de egy jó öt percig. Én türelmes vagyok, nem siettetem sehová. De azok a szemek… ahogy rám pillant a ciánkék szemeivel… eszméletlen gyönyörűek.
- Miért nem látok rendesen…? Mi történt? – kérdezi álmosan.
- Nem emlékszel semmire? – ülök fel, és felültetem őt, de ahogy újra belenézek a szemébe, látom a kontaktlencsét. – Vedd ki a lencséidet, és jól fogsz látni.
- Reita, alváshoz kiveszem a lencsét, nincs bent semmi – pislog rám, és dörzsöli tovább a szemeit, mire elfojtok egy sóhajt. Főleg, hogy egyre hisztisebb. – Mi van már?! – üt az ágyra hisztisen. – És mire kellene emlékeznem?
- Elég sok mindenre… - húzom ki az ágyból, és viszem ki a fürdőbe.
- Vedd ki a lencsét, látom, hogy bent van. Jobb lesz, és utána beszélnünk kell – adok egy puszit nyakára.
- De mondom, hogy nincs bent! – csattan fel, de beljebb megy. Csak lesek, hogy mi ez a hisztéria nála, és így későn szólok neki, és nyom egy seggest… a vér miatt… - Mi a franc van itt? Piros…? – emeli fel a kezét, és hunyorítva nézi, majd óvatosan megnyalja az ujját. – Hogy kerül ide vér? – sápad el.
- Mindent sorjában elmondok. De vedd ki azt a kurva lencsét, és ne ellenkezz! – húzom fel, odatolom a kézmosóhoz, megmosom a kezét. – Most vedd ki. Tudom, nem alszol vele, de látom, hogy bent van, úgyhogy… előtted a pálya. Mert ha én veszem ki, félő, hogy a szemed is jön vele. Nekem nincs kontaktlencsém, soha az életben nem volt bent…
- Nem ellenkezek, de melyik részét nem értetted annak, hogy NINCS-BENT-A-KURVA-LENCSÉM?! – üvölti idegesen. – Inkább ne nyúlj a szememhez, nincs benne semmi, nem érted meg?! Neked kéne lencse, vagy minimum szemüveg! – morogja, majd felnéz a tükörre. Nem tudom, mi van vele, mert akkorát ordít, hogy ez még a fülemnek is fájt, de rendesen. De megint elseggel.
- Ha lehet vigyázz a becses hátsódra, mert, ha összetöröd magad, hogy fogom kezelésbe venni? – sóhajtok fel, és felhúzom.
- Ez most nem érdekel, ne haragudj – morogja, faszt morog már! – Miért kék a szemem?! – hajol közelebb a tükörhöz, ami után felsegítettem. Sóhajtok egyet, majd belekezdtek.
- Tudod, feltűnt neked, hogy hallod a hangom, mikor nem jár a szám. Akkor belemásztam a fejedbe, a gondolataidba. Voltak az álmaid, aminek a javarészét, nem mondanám álomnak. Te aludtál, de ugyanazt megtettem veled. Mint ahogy a turné alatt is. Este visszajöttem koncert után, és belemásztam az álmaidba – nézek rá, ő pedig kerek szemekkel fordítja lassan felé a fejét, és leereszti a kezét a kagylóra.
- Furcsálltam is, hogy miért vagyok tiszta… az, meg kidekorálva… Reita, mi folyik itt…?Miért úszik vérben a fürdő? Mi ez az egész…? – záporoznak kérdései, de egyre halkabban. Elfojtok egy sóhajt, és lehunyom a szemem, de átváltozom. Így valamivel izmosabb vagyok, de nem ez a lényeg, hanem a fogam, és ahogy kinyitom a szemem, az. Ami most fehér. Jól laktam, nincs rám hatással, hogy Takeru vérében állok éppen.
- Vámpír vagyok Takeru, és most már, pár órája, te is.
- Heehee… - kezd el nevetni, majd ahogy rám néz, és tudatosul benne szerintem, hogy hogy nézek ki, abbahagyja a vigyorgást, és beájul – kapom el. Elfojtok egy sóhajt, mert ez valamivel mondjuk jobb, mint a hiszti roham – viszem vissza a szobába, és megvárom, míg felkel. Leülök a fotelba, és onnan nézem őt, és ahogy felül az ágyban.
- Megvagy Piroska? – szólalok meg, mire felém néz.
- Fáj a fejem… - nyüszögi, és a fejéhez is kap. – Azt álmodtam, hogy… - kezd bele, de megint rám néz. – Nem álom volt… - motyogja sokkosan.
- Nem szerelmem, nem az volt… - fojtok el egy sóhajt. – Minden valóság volt. Arra jöttem haza, hogy vagdostad az ereidet, a lábad, a karod, mindened véres volt. De… valami furcsa érzés kapott el, és fogalmam sincs mi az. Mintha… mintha nem lettél volna önmagad. Nem emlékszel semmire… így már biztos vagyok abban, hogy valami nem volt rendben, és ez miatt anyámmal is beszélni fogok. Vagy, ha ő vele nem, de a nagyival biztos. Nem akartam, hogy megtudd… nem tudtam, mennyire borulnál ki ettől az egésztől. De a véred illata… - gondolok vissza rá, és a nyál megint összefut a számban, és megvillan pirosan a szemem. – Olyan sok véred folyt el… hogy csak egy szó járt a fejemben folyamatosan. Mégpedig, hogy kaja… nem akartalak megölni, mégis megtettem. Bár… nem mondhatnám, hogy sok kellett hozzá. Ha kihívtam volna a mentősöket, elvérzel, mire kiérnek… - húzom el a számat. – Nem akartalak elveszíteni, így átváltoztattalak – fejezem be a történetet, ő pedig mered a takaróra, majd lopva rám pillant.
- És akkor most én is…? – kérdezi, de visszazuhan a párnára, és a plafont nézi.
- Te is… vámpír vagy. Azért ciánkék a szemed. De lesz barna is, ha ettél, és jól laktál teljesen – kelek fel, és megyek oda hozzá. Bemászom mellé, és magamhoz húzom. Nem tudom… azért bennem a félsz, hogy eltol magától, de azt is megérteném…
- Reita, én semmit nem tudok erről… - motyogja, és bújik hozzám, ami eszméletlenül jól esik! – Várjál már! –kap fel a fejét, én meg pislogok rá egy párat. – Mikor elvittél vacsorázni, abban az erkélyes étterembe, nem képzeltem be a dolgot, de te hülyének játszottad magad, és engem is hülyének néztél! – térdel fel. – Nem voltam hülye, tényleg nem járt a szád! – mondja, mire elnevetem magam. ’Tényleg nem járt életem, mert tudok a gondolataidban olvasni, és ha akarom, akkor te hallod az enyémet’ – nyúlok arcához, és simítok végig arcán.
- De ugye, ezt nem mondhattam el akkor…
- Teeeee – szűkíti össze a szemeit, és már a kezében van a párna, és kapok egyet vele. De utána jön a többi, a párna meg megadja magát, és a tollak pedig szanaszét szállnak. Összehúzom magam, és várom a végét a dolognak, mikor is Takeru pihegve borul vissza a hátára.
- Lenyugodtál Piroska? Mert ha igen, akkor ehetnél – vigyorodom el, majd húzom oda magamhoz, nyakhajlatomhoz.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.