Takeru

Egyre több és több vágás lesz rajtam, a könnyeim folyamatosan folynak, és még jobban összemosódik minden. A fejem szét akar esni, és mikor Reita is idejön… húzódom el tőle, nem kell a segítsége. De nem megy el, ehelyett, egy negyed óra múlva ugyanazt érzem, mint egyszer álmomban. Hatalmas fájdalmat a nyakamnál, érzem, hogy szívja a vérem, és utána minden elsötétül.

Mikor legközelebb felébredek, nem látok. Vagyis látok, de nagyon rosszul, még rosszabbul, mintha nem lenne bent a lencsém. Érzem, hogy nincs bent, úgyhogy nem csoda, hogy kiakadok, mikor Reita minden áron ki akarja vetetni velem. Nincs mit kivenni, nincs bent semmi! Furcsállom, hogy a fürdő tiszta vér, mert szó szerint áll a vér a járólapon, de az még furább, hogy… ciánkék a szemem. Nem barna, mint eredetileg, nem… gyönyörű kék, és ennek meg is tudom az okát, ami egy „kicsit” sokkol. Kicsit? Rendesen beájulok, de nincs probléma. Reita utána mindent elmond, én sokkosan figyelem, és próbálom felfogni, hogy… vannak ilyen lények, és ezért volt minden fura. Hogy ami álmomban tett, az a valóságban is így lett… Hogy hallottam a hangját, de nem láttam olyankor a száját mozogni. Elsiklottam mindig felette, de furcsálltam. Kap érte rendesen, ki is fáradok, de mikor húz magához, megvillan a szemem. Mászom közelebb, és az a finom illat, amit érzek… teljesen elködösíti az agyam. Nem tudok semmit, mégis automatikusan hajolok az ütőeréhez, és érzem, hogy megnyúlnak a fogaim, ami miatt kicsit megijedek, de… mindegy. Megtapogatom, és elég érdekesen nézhetek ki, de nem érdekel utána; harapok. Kezeim Reita mellkasához csúsznak, rámarkolok a felsőjére, de amivel nagyon meglepem magam, hogy teljesen ráfekszem, és miközben iszom, mozgatom a csípőm.Reita aprót felnyög, utána viszont a csípőmre fog. Nem állít le, de amint elszakadok a nyakától, már a hátamon is találom magam, és hevesen, szenvedélyesen kezd csókolni, amit naná, hogy ugyanúgy viszonzok.
- Rosszalkodunk evés közben, Piroska? – suttogja rekedtes hangon a fülembe, mire megremegek.
- Muszáj… Olyan… izgató az egész… - ölelem át derekát lábaimmal, és teljesen magamhoz húzom, úgy mozgatom megint a csípőm. Nem bírok magammal, sajnálom. – Még akarok… alattad nyögni – harapdálom meg a fülét, de csak remélem, hogy nem sértem meg, mert nem úgy érzem, mintha a fogaim visszahúzódtak volna. Reita megremeg, amin elmosolyodom, és fel is szusszan.
- Óhajod számomra parancs – kezdi el a nyakamat csókolgatni, de halad egyre lejjebb. A ruhák szépen az ágy mellé kerülnek, és kényeztet, mármint csak csókolgat, simogat, de utána megkapom, amit kértem, és rendesen nyögök alatta, mint valami ribanc, de nem érdekel. Az vagyok, de csak az övé. Egy menetnél nem áll meg, én viszont a nem tudom, hanyadiknál a hátára döntöm, és ölébe ülök. Bennem van még mindig, zihálunk rendesen mind a ketten, viszont Reita felül. Majdnem törökülésben van, elég érdekes a lábtartása, de a lényeg, hogy nem lök a hátamra. Hajol a nyakamhoz, és harap, de én sem teszek máshogy. Megint iszom belőle, ahogy ő is belőlem. Szuszogunk, mert mozgatom közben folyamatosan a csípőmet. Megfogja a csípőm, és lök egyet, mire felnyögök, de érzem, hogy ő hamarabb elszakad a nyakamtól. Amint jól lakom én is, megcsókolom, viszont ez még mindig nem elég, mert egész nap együtt vagyunk, de tényleg. Hol vadul, hol szerelmesen, de nekem speciel minden vágyamat kielégíti. Másnap viszont takarítani kell, és rendesen lehet sikálni a vért a kőről, de még mindig nem tudjuk, mi ütött belém. Persze már nyoma sincs a dolognak a karjaimon, teljesen épek, de nem tudom… Én semmire nem emlékszem, tényleg. Ahogy a sikálással végzek, csak tanácstalanul ülök a kövön, és meredek magam elé.

- Nem fogsz rájönni, kicsim… beszélek anyuval, mert fura volt – megyReita a telefonjához, én pedig követem, de felkapjuk a fejünket, mikor valaki betöri a bejárati ajtót szó szerint, az persze darabokra törik, és egy velem egy magas alak zsebre tett kézzel halál nyugodtan besétál. Elkerekedik a szemem, mert ez azért durva volt!

- Ember, normális vagy?! Mi a francot képzelsz?! – csattanok fel kicsit sem kedvesen, de csak nyugodtan rám néz, megemeli a kezét, én pedig a falnál találom magam. Valami szorít, eszméletlenül fojtogat, de ez még nem elég, neeem. A másik kezével, ami szabad, egy kést irányít a mellkasomhoz. Sokkosan figyelem, mit csinál, és mocorogni is elfelejtek. Folyamatosan őt nézem, nem tudom, ki ő, de mikor Reita átváltozik, és neki esik, megijedek. Engem elenged, így a földre esek, és figyelem őket, de Reita nem egyet, és nem gyengéket kap.
- Nem engedem, hogy bántsa! – vicsorogja, de ezen a pasi csak elmosolyodik, de olyan hidegen, hogy borsódzik tőle a hátam.

Véget akarok vetni ennek, csak nem tudom, hogyan! Reit utána ellöki magától, és megint felém néz, majd lassú léptekkel el is indul. Elkúszom a falig, folyamatosan hátrálok, de elér hozzám, és felemel a ruhámnál fogva, mire mocorogni kezdek.

- Nyámnyila, nyikhaj kis senki – néz a szemeimbe, és abbahagyok mindent. – Egy ilyen nem fogja elvenni tőlem a fiam – mondja hidegen, de nem hagyja, hogy elnézzek róla. A kezeit is elengedem, nem ellenkezem, ő pedig elenged. Fájdalmasan zuhanok a földre megint, de nem érdekel. Érzem, hogy folyamatosan néz, és automatikusan nyúlok a késhez, ami tőlem pár centire fekszik a földön.
- Neh! – terem mellettem Reita, és elveszi tőlem a kést, amit csak lassan nézek végig, vagyis lassan fordítom oda a tekintetem. – Ne is álmodjrólah… - dobná el, de mivel Reita fekszik, a pasi simán hasba rúgja. Üveges tekintettel kelek fel, és mászom el négykézláb a késig, majd húzódom a sarokba.
- Csináld csak, jó fiú – néz rám, én pedig rendesen megfogom a kés markolatát. Kinyújtom a lábaimat, és először a combjaimon húzom végig nem egyszer. Halál nyugodtan, és csendesen nézem végig, ahogy kiserken a vérem. – Ügyes vagy, tovább – mondja, én pedig feléjük nézek, és látom, hogy Reita elsápad, nagy nehezen felkel, és a pasinak esik. Nem sokat ér vele, így jön hozzám, és kitépi a kezemből a kést, majd a szívéhez teszi.
- Faszom se tudhajh, ki mahga! De húzzon el ah faszomba, és hagyjon békén minhket!
- Tedd le a kést, az nem neked kell, hanem a fiúnak, aki lefoglal téged – jön közelebb, majd felém nyúl, és hogy ne legyek útban, a szoba másik végébe kerülök. – Nekem szükségem van rád, Akira, nem úgy, mint neki – veszi el tőle a kést, és felém dobja, de a fejem mellett áll a falba. Az arcomat karcolta, de semmi több. Reita eltűnik, de ugyanúgy a pasi is. Nem látom, viszont hallom a dolgokat.
- Hah elveszhitől…hem… Felehsleghes… másh… - motyogja, nekem pedig most van az a pont, hogy minden kitisztul, és észhez térek. Sokkosan nézek a lábaimra, de nem foglalkozom vele, elkúszok a konyháig, és látom, hogy Reita a földön, a szekrény előtt, mellkasában a kés. Elsápadok, és mászom is oda, bár a pasi nem egyszer félretaszít onnan.
- Engedjen odah! – kezdek sírni, de megint kapok egy nagyot, és a fal állít meg csak, viszont megjelenik Reiko. Sírva nézek rá, és megy be a konyhába. Olyan kiabálást rendez le, amit még tőle soha nem hallottam, és a pasi el is tűnik. Reitát pikk-pakk felemeli, és beviszi a szobába, de engem nem enged be. Zokogva húzom össze magam, akármennyire is fáj a lábam, vagy az oldalam.

Nem tudom, mennyi idő telik el, de teljesen kábán nézek magam elé, a lábaim kinyújtva, és üres tekintettel nézek fel Reikora. Óvatosan felhúz, és bekísér a szobába. Leültet az ágyra, végighúzza kezeit a vágásokon, és azok el is tűnnek. Csendben figyelek, mintha megkukultam volna, majd mikor végez, automatikusan mászom Reita mellé. Be van kötve a mellkasa, a kés sehol, és ez valahol megnyugvással tölt el, de megint rákezdek a zokogásra, ahogy lepereg minden a szemeim előtt. Remegve, de óvatosan bújok hozzá.

- Nincs még magánál, de nyugodj meg – ül le mellénk Reiko, de nem tudok megnyugodni. – Ő Kyo volt, Reita apja. Hidegvérű gyilkos, nem érdekli semmi, csak az, amit kitűz a szeme elé. Reitát akarja, a trónörökösét.
- Énh… - nyelek egyet, majd felülök. – Nhemakaromh őt hátráltatnih… - próbálok kimászni az ágyból, de nem hagyja.
- Nem hagyhatod el, nem hagyhatod magára. Fülig szerelmes, nem engedem meg, hogy megint fájdalmat okozzanak neki! Segítek, amiben tudok, de nem menekülhetsz! – néz rám, mire lesütöm a szemem, és visszafekszem Reitamellé. Miután abbahagyom a sírást, csak csendben nézek magam elé, nem gondolok semmire, az agyam teljesen kikapcsolt. Reita még alszik, de nem sokáig, mert hirtelen olyan sok mindent meghallok, megérzek, hogy belefájdul a fejem.
- Keruh… - motyogja, de nincs a szeme se nyitva még. – Kicshim… - szusszan fel, és lassan kinyitja a szemeit. Automatikusan bújok közelebb hozzá, de óvatosan. A fejembe megannyi gondolata férkőzik be, és megőrülök ettől.
- Nincs baj… - motyogom, és végigsimítok arcán, de remegő kezekkel. Ez nekem most egy életre bőven sok volt, és talán sokk is. – Minden rendben van… - motyogom, és gyengén húz magához.
- Ugye nem esett nagyobb bajodh…? Nem bántott…?
- Nem… Anyukád begyógyította a sebeimet… De én csak bajt hozok rád, Reita… - fúrom nyakába a fejem, és nyelem vissza a könnyeket. – Őh az apádh volt… és teh kellesz nekih, nélkülem…
- Kapjah be a faszomat az öreg. Egész életemben felém se nézett. Dögöljön meg, ahol van… - húz magához, de felnyög a fájdalomtól, noha ennek ellenére nem ereszt, kapaszkodik belém.
- Énh nem akaromh, hogy bármih bajod legyenh – kezdek megint sírni. Inkább hagyom magam, és félreállok, csak ne legyen semmi baj…
- Piroskah… - néz felém. – Neh beszélj butaságokat. Nem hozol bajt rám, csak pihennem kell egy kicsit, és minden rendben lesz. Nyugodj meg – kapok a homlokomra egy puszit, de nem tudok megnyugodni. Reitát ugyan ágyban tartom, csak ha nagyon muszáj, akkor engedem felkelni, de… nem megy, folyamatosan az jár a fejemben, amit Kyo mondott, és csinált. Az apja nem lát engem Reita mellett szívesen, és ez akármennyire nem tetszik… így van, és próbálok vele nem foglalkozni tényleg. Reiko is folyamatosan mondja, hogy majd ő kordában tartja Kyot, de… nem tudom, mire számítsak, mert szerintem egy jó ideig nem fog rólunk, rólam leszállni, amíg a fiával vagyok.

Nekünk a szünet lejár, ahogyan Reiéknek is, de most speciel nem sok kedvem van dalszövegeket gyártani.
- Nem meeeegy – hajtom a fejem a konyhaasztalra, és szemezek Reita hátsójával. Ja, már jobban van, legalábbis nem tudtam az ágyban tartani. – Mindig ilyen kerek volt a hátsód?
- He? – fordul felém, így kénytelen vagyok az arcára felnézni. – Ja, hogy jaaa. Igen, mindig is ilyen jó pasi voltam – kacsint rám, mire szemet forgatok.
- Meg szerény, azt ne felejtsd el hozzátenni – tolom fel magam, és gyűjtök erőt, de fél óra múlva is tök üres a papír. – Feladom, nincs ihlet – fejelem meg az asztalt. – Rei… tényleg jobban érzed magad? – könyökölök fel. – Tényleg nem fáj a mellkasod?
- Tényleg – fordul felém, és elém is lép. – Vagy meg akarod lovagolni a lompit? – vigyorodik el, mire felvonom a szemöldököm. Tényleg jól van… - Hátha jön az ihlet – éés, extra nagy vigyort vág be, öcsém. – Tele lenne nagy „Ah” szavakkal a lap – hajol be elém. – Piroska elment a nagyihoz, és a farkas farkán kötött ki. Na? Nem tökéletes dalszöveg alap?
- Hmm… Tudod, farkaskoma, Piroska most mensizik – paskolom meg az arcát, de elvigyorodom. – Kivágnának egy olyan dalszöveggel – kelek fel, őt pedig a székre ültetem. Visszahuppanok az ölébe, de háttal neki, közben írogatni kezdek, mert most jönnek a szavak, bár mozgatom is a csípőmet rendesen. A szentem már mozdulna, de nem tud, mert Reiko megjelenik, hehe.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.