Takeru

Rendesen megkapom a magamét, így a dalszövegírásnak annyi. Nem hogy „Ah” nincs rajta, semmi, tök üres volt a lap még nap végén is, mert ám Reiko délután visszajött. Én a nappaliban szépen bedobom a csendest, szóval fogalmam sincs, miről beszélnek…

Lassan tényleg vissza kell rázódni a dolgokba, és ha olyan van, hogy előbb végzünk mi, mint Reitáék, akkor utána bemegyek hozzájuk. Egyik nap viszont hosszasan elhúzódik nekik a megbeszélés, amire én nem mehetek be, szóval irány haza. Írogatok, hogy azért én is alkossak valamit, mikor robajra leszek figyelmes lent. Nem tudom megmondani, mihez hasonlít, de nem tetszik, mert meglátom Kyot. Nyelek egyet, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek. Hiába vagyok vámpír, sehol nem vagyok, nem tudok semmit! Most is csak hátrálok, de nem érek vele semmit, hogy bezárkózom a szobába, mert megjelenik előttem, és el is kapja a hajamat.
- Egy ajtó nem akadályoz meg semmiben – mondja a lehető leghidegebben.
- Rájöttem, mikor legutóbb betörte a bejáratit – nézek rá, és próbálom nem mutatni, hogy félek, de csak gúnyosan elmosolyodik.
- Nem tanultál az előző találkozásunkból, igaz? Jól gondoltad, te nem kellesz a képbe, teljesen elbutítod a fiamat, akinek dolga van – markol jobban a hajamba, mire felszisszenek, iszonyatosan húzza. – Miért nem léptél ki a körből? Ha megtetted volna, most bizony nem lennék itt – lök a falnak, és nagyot is nyekkenek, a hátamnak nem tett jót, de őt ez nem érdekli. Elém lép, és felhúz a hajamnál fogva, majd a karmaival végigszántja a karomat, és a véremmel kezd valamit írni a falra, de nekem kezd összemosódni minden. Ahhoz a kemény tizenegy szóhoz sok vérre volt szüksége, és én a végére el is ájulok.

Mikor magamhoz térek, egy teljesen ismeretlen helyen vagyok, életemben nem voltam még itt… Palotának mondanám; nagy ablakok, hatalmas fém ajtó, őrök… és persze Kyo, aki mellém lép, de olyan szinten rúg gyomorszájon, hogy rendesen köhögni kezdek.
- Ha nő lennél, nem érdekelne, hogy a fiam mit csinál, de így semmi hasznod – guggol le elém, én pedig kábán nézek rá. Szédülök még egy kicsit, de már valamivel jobb, mint otthon volt. Behúzódom egészen a sarokba, de nem tudom, miért hiszem azt, hogy ezzel megmenekülök, mert nem… Kyo elém lép, felránt, és odalök az egyik őrnek, mondván, hogy kezdjenek velem valamit. Nos, ez annyit takar, hogy szépen levisznek egy cellába. Nem beengednek, belöknek, de ahogy feltápászkodom kicsit, mászom is a sarokba. Csak arra tudok gondolni, hogy Reita tudja meg valahogy, hol vagyok, és jöjjön értem, mert Kyo biztos képes arra, hogy megöljön.

Nem kell az említettre sokat várnom, bejön hozzám, és csak egy kézmozdulat elég, hogy felemeljen a földről, de erős szorítást érzek a nyakamnál, Kyo pedig elém lép.
- Megmutatom, mi fog rád várni – néz a szemembe, és akármennyire akarom, nem tudom elfordítani a fejemet.

„Abban a nagy teremben vagyunk, ahonnan lehoztak ide, de… rajtam alig van valami, ami takar, de a póráz meg nyakörv az megtalálható. Csendben figyelem, ahogy Reita jókat mosolyog Kyoval, majd Kyo elém lép, és magához ránt a nyakörvnél fogva.
- Gyere már, te kis senki – vonszol maga után, majd átadja a pórázt Reitának.
- Ideje lenne, ha hasznodat is vennénk! – csúszik lentebb Reita a széken. – Nem azért vagy itt, hogy nyaralj, dolgozz meg szépen azért, hogy élhess – ránt magához a hajamnál fogva, teszem hozzá kicsit sem kedvesen, és tolja is a fejemet az ágyékához. Nincs más választásom, meg kell csinálnom, de ha rajta múlna, meg is fulladhatnék, annyira lenyomja a fejem, és rendesen be is könnyezik a szemem, nem bírom! A végén nagy nehezen elrántom a fejem, így nem élvez a számba, de pihegek rendesen. Ő nem Reita, ő soha nem viselkedne így velem… soha… - próbálok elmászni tőle, de a pórázzal visszaránt.
- Engedj el… - nézek fel rá szuszogva.
- Isten mentsen, szerinted akkor kivel szórakoznék? – húz vissza, Kyo pedig most megy ki. Ja, bent volt az előbb is… Felpakol az asztalra, ami nem tetszik, az pedig végképp nem, hogy azt a maradék kis anyagot, amit rám aggattak, leszedi. – Senki sikolyát nem élvezem annyira, mint a tiédet – löki belém magát, és erre tényleg megkapja a várt hangot. Durván mozog, nem érdekli, hogy fáj, nem érdekli, hogy nem akarom, karmol, harap közben, én pedig nem tudom visszatartani a könnyeimet…”

Magamhoz térek, mikor a földön koppanok, de zihálva, könnyes arccal nézem Kyo lábát, és le is guggol elém.
- Ez az egyik, ami rád vár, mert ez a fiam igazi énje. Kegyetlen gyilkos, zsarnok, mint én – fogja meg az arcomat erősen. – De van itt még valami – néz a szemembe megint, és amit most élek át…

„Az előző inkább a szívemnek fájt, hogy Reita így bánik velem, így látom, de ez… ez fizikailag. A sok verés, a korbács, a… a minden, amit el lehet képzelni. Összeverve, véresen visszadobnak a cellába, ahol most vagyok, és Kyo lassan sétál a rácsok elé, majd int, és megjelenik Reita is. Szuszogok, fáj mindenem, de az a gúnyos mosoly Kyotól…
- Reih… - tolom fel magam remegő karokkal, és nem érdekel a vágás rajta. Reita nem csinál semmi mást azon kívül, hogy elvigyorodik.
- Mi van? Akarsz még, vagy dugjalak is meg? – jön a gúnyos kérdés, én pedig inkább a sarokba húzódom, amennyire csak lehet. Ő sem az én Reitám…
Kyo ezek után aztán nem foglalkozik velem; nem kapok sem vizet, sem kaját, és az utolsó kép, amit látok a homokon fekve, az Reita gúnyos mosolya…”

Ahogy Kyo elenged, sírva nézek rá, és próbálok elhúzódni, de nem tudok.
- Választhatsz, mit akarsz – kel fel, de annak ellenére, amit mondott, nem kapok választási lehetőséget. Olyan gyomrosokat, olyan sebeket kapok, hogy a hangomat nem tudom bent tartani, és mintha csak azt élném még egyszer át, amit mutatott. Iszonyatosan fáj minden, leírni nem lehet, és nem is foglalkozik vele, hogy a sebeim mélyek, hogy mennyire véreznek. Napok múlva felvisz abba a terembe, ahol először voltam, és szabályosan ledob a széke mellé. Ez már nem oszt, nem szoroz, a három nap alatt annyit kaptam, mint még soha. Gimisként sokszor verekedtem, de azok soha nem voltak ilyen durvák, és esküszöm, mennyiségre azok még elenyészők voltak az itt eltöltött három naphoz képest. – Már csak várni kell – lép rá az oldalamon lévő gyulladt sebre, mert ám tele van homokkal, miért ne.
- Miérth nem ölh megh? – nézek fel rá gyengén, fájdalmasan, mert folyamatosan tapos.
- Egyrészt, mert jó látni, ahogy szenvedsz. Másrészt pedig, a fiam előtt akarom – ül le végül a helyére.  – Azt hittem, nehezebb dolgom lesz, de egy nulla vagy – erre viszont nem mondok semmit, nem is tudok. Tudom, hogy az vagyok. Fájdalmasan lüktet, nyilall mindenem, és tényleg egyre fáradtabbnak érzem magam. A szemeim előtt végig Reita lebeg, az a halloween-i buli, amin voltunk, hogy mennyi mindenen vesztünk össze, az oltások, amiket kaptam tőle… Akkor felvettem, felidegesített, de már csak nevetni tudok, illetve tudnék rajta, csak egy mosolyra futja.
- Én szheretem ah fiát… - szólalok meg halkan.
- Valahogy nem tud érdekelni – jön a hideg válasz, de nem is vártam mást.
- Mindigh bunkó volth velem… - mosolyodom el halványan, és könnyezik megint a szemem. – Olthottah ah fejemh, amikor csakh tudtah…
- És ez a helyes – kel fel, majd elém lép, és kapok még egy gyomrost tőle, mire vért köpök fel megint.
- Neh előtteh öljönh meg… - pillantok fel rá, de csak mosolyog, és nem csinál semmit, csak az ablakhoz lép. Csak nézek magam elé, potyognak a könnyeim, de amikor Reita megjelenik, csak halványan elmosolyodom, Kyo pedig megfordul. Egy kard van nála, és ahogy látom, teljesen át van változva.
- Te rohadt szemétláda – vicsorogja, majd rám néz, és a szeme hatalmasra kerekedik. Az eddig piros szeme most még jobban világítani kezd, és nem vár semmit, nekiesik Kyonak, aki nem rest, védekezik, néha támad, de nem hagyja magát.
- Egy ilyen kis senkit védesz?! Egy nulla miatt fordulsz az apád ellen, ahelyett, hogy betöltenéd a neked szánt szerepet?!
- Az a senki a szerelmem! Ezerszer őt választom, mintsem egyszer is téged! – rivallja Kyora, és támad megint. Amit mondott, iszonyatosan jól esik, de hogy velem ezek után lesz-e valami jövője, nem tudom… Nem azért, mert én ne akarnék, csak… rám kell nézni, egy szemernyi kezelést sem kaptam. Kyo viszont rám is figyel, mert miközben hajol el a támadás elől, felém nyújt a kezét, és megemel, majd a falnak vág, de nem sok kellett, hogy a dárdába álljak bele. Mindenesetre még ez is nagyon fájt, de erőm sincs ellenkezni. Vele szemben amúgy sem érek semmit.
- Óriási nagy hiba, amit mondtál, tudsz róla?! – csattan fel, és ahogy engem elenged, Reitára támad. – Megmutattam neki, milyen lennél, ha átvennéd a helyemet. Élvezte, tudod? – erre Reita megáll a támadásban, és Kyot figyel, majd rám néz.
- Élvezte? – kérdez vissza. – Milyen lennék akkor?
- Milyen is… - majd Kyo elém lép, de azért figyel Reitára. – Gondolj csak arra vissza, amit mutattam neked – mondja, és rögtön csúsznak is be a képek, amik miatt csak jobban sírni kezdek, majd Reitára nézek.
- De akkor velem lehet? – jön közelebb. – Hm? Ha átveszem a helyed, velem lehet? Még ha el is kellene vennem valakit? – fogja meg Kyo vállát, és a szemeibe néz. – Kapsz trónörököst, lesz feleségem, de velem maradhat? – keresi fel a tekintetét, Kyo pedig nyitja a száját válaszra, ám Rei kezében megjelenik egy kard, és szíven döfi Kyot, nekem pedig elkerekedik a szemem. – Nem kötök ultimátumot egy ilyen alakkal, főleg nem a szerelmemről – néz a szemébe, Kyo pedig csak tátog. – Nagy hiba volt alábecsülni, és még nagyobb volt elhinni, hogy egy kicsit is hasonlítok rád, és a szerelmem elhagyom ezért a kócerájért – húzza ki a kardot, Kyo pedig pillanatok alatt elporlad, csak a ruhája marad. Én próbálom feltolni magam, de nem megy, egy kis mozdulat is fáj, remeg mindenem, így visszaborulok az oldalamra, ami megint csak nem tesz jót. Szuszogok, majd Reire nézek, mikor idejön, és halványan elmosolyodom.
- Széph szavakh voltakh… bár azh elejénh megijedtemh – próbálok elvigyorodni, de nem megy. Rei letérdel mellém, de látom rajta, hogy nem tudja, hogy és hol fogjon meg.
- Kicsim… nem lesz baj, oké…? – vesz fel végül, de tényleg fáj. – Elviszlek anyuhoz, meggyógyítunk, és ez csak a múlt lesz… Nem tudom, mit mutatott apa, de nem lesz olyan, esküszöm… - mondja, ezen pedig csak elmosolyodom, és bólintok. Zsibbad már mindenem, de lassú mozdulattal bújok közelebb hozzá.
- Szerethlek – pillantok fel rá, és bár fájdalmasan, de feltolom magam, adok neki egy kis puszit, ennyire futja csak, de utána visszabújok hozzá, bár nem sokáig, mert aztán minden elsötétedik.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.