21. Régóta nemcsak barát…

Reita

Mindennap bejártam dolgozni. Este pedig szórakoztam. Csak kezdett ebből már nagyon is elegem lenni. Már nem az egyéjszakás kalandokra vágytam, hanem másra… már igazán úgy éreztem, hogy jó lenne, ha valaki mellettem lenne, velem foglalkozna. Úgy akartam lefeküdni, hogy mellette ébredjek. Hogy ne gondolkozzak másnap, hogy mi is volt a srác neve…
Régen irigyeltem Kait, hogy olyan tökéletes kapcsolata van Kouval. Sőt nem csak a kapcsolatára voltam féltékeny, hanem Koura is. Lassan csak bevallottam magamnak, hogy az, akire vágyom az nem más, mit Kai. De akkor ez nem volt lehetséges opció. Nem akartam elrontani az idillt kettejük között, úgyhogy maradtak az egyéjszakás kalandok.

Mikor Kou meghalt, hirtelen lehetőségem lett volna arra, hogy „megvigasztaljam” Kait. De valahogy nem ment. Nem voltam képes. Milyen lett volna már? Akkor halt meg a szerelme én meg odaállítok, hogy nem baj, itt vagyok én is! Ch… akkor repültem volna szerintem, akkorát adott volna nekem.
Így csak vártam… arra a napra. Arra a tökéletes napra…

Kou halálának évfordulója volt. Aznap nem kellett bemenni próbálni, így mindenki azzal töltötte a napját, amivel csak akarta. Akkor úgy terveztem, hogy nem fogok kimászni a tv elől, de valaki megzavart benne. Az a valaki pedig Kai volt…

***

- Mi van? – nyitom ki morcosan az ajtómat, és arra készülök, hogy leordítsam az ott álló fejét, amiért megmerészelte nyomni a csengőmet, a szabadnapomon.
- B-bocsánat – hajtotta le azonnal a fejét Kai. – Elnézést, hogy zavartalak… - fordulna is meg, de karja után nyúlok.
- Maradj… - húzom vissza. – Bocs, hogy bunkón nyitottam ajtót, nem vártam vendéget mára, és már majdnem elaludtam.
- Bocsánat… nem akartalak megzavarni, tényleg! – szabadkozik.
- Semmi! Gyere be – invitálom beljebb.
- De csak, akkor, ha tényleg nem…
- Tényleg nem zavarsz!
- Oké – mondja csendesen, és bejön, én meg követem.
- Fél perc… veszek magamra valami ruhát… - megyek fel a hálóba, felvenni valamit, mert csak egy melegítő alsó van rajtam. Miután felvettem egy hozzá stimmelő felsőt visszamegyek Kaihoz. - Minek köszönhetem ezt a kellem meglepetést? – lépek mellé, mire látom, hogy összerezzen, mert az ablakon nézett ki elgondolkozva. – Bocs, nem akartalak megijeszteni.
- Semmi baj – lép el az ajtótól, és ül le a kanapéra.
- Mi a baj? – követem.
- Nincs kedved sétálni? – kinézek az ablakon, ősz van, mindjárt szakad az eső, és hideg is van kint… pont kintre vágytam…
- De, menjünk – egyezem bele. Felveszek egy pulóvert és a kabátomat, majd lemegyünk a legközelebbi parkba. Már egy óra eltelt, és még nem szólalt meg, csak mellettem sétál. Pont nyitnám a számat, hogy megkérdezzem, hogy minek is jöttünk ide, mikor megelőz.
- Olyan szépek a fák ilyenkor… - erre ránézek.
- Kai, most komolyan a fák szépségéről akartál beszélni? – kérdezem tőle, kedvesen. Nem gúnyosan. Eszem ágában sem lenne megbántani. Nemlegesen megrázza a fejét.
- Nem, nem azért… - mondja csendesen. – Nem megyünk vissza hozzád? Kezdek fázni…
- De, menjünk – egyezem megint bele. Bár fogalmam sincs, hogy miért jött el hozzám, ha nem akarja elmondani nekem, hogy mi bántja.

Nem szólt hozzám, amíg vissza nem értünk a lakásomhoz, így én is jobbnak láttam nem hozzászólni. Ha beszélgetni akart volna, akkor kezdeményezett volna.
Csak tudnám, hogy mióta lettem ennyire figyelmes… - sóhajtottam, miután becsuktam az ajtót magam mögött.
- Rei? – hallom meg Kai hangját hátam mögül, mire megfordulok. Hirtelen az ajtóhoz nyomva találom magam, és megérzem ajkait enyémen. Édes illata és ajkai puhasága azonnal elvarázsol, így epedezve hajolok ajkai után még egy csókra, amit meg is ad nekem. Átkarolom derekát, majd miután levegőhiány miatt elválunk, nem eresztem, hanem a szemébe nézek. Nem mondd semmit, csak széthúzza pulcsimat, majd benyúl felsőm alá, és újra megcsókol…

***

- Rei… Manó? Min gondolkozol ennyire? – veszi ki a könyvet kezemből, és ül ölembe. Ami igazán nem zavar, főleg, hogy nem is a könyvvel foglalkoztam.
- Emlékszel arra, hogy hogy jöttünk össze? – erre látom, hogy elpirul.
- Persze, hogy emlékszem… mire rávettem magam, hogy átmenjek hozzád, utána meg, hogy elmondjam… - sóhajt fel.
- Nem is mondtál semmit – vigyorodom el. – Csak simán letámadtál – húzom nagyobb vigyorra számat. Imádom zavarba hozni… olyankor még szexibb.
- Olyan hülye vagy… - csap egy kicsit mellkasomra, mire elkapom a kezét, és magamhoz húzom.
- De szereted, amikor ilyen vagyok… ne tagadd le… - nyalok végig alsóajkán, majd szenvedélyesen megcsókolom.
- Nem, utálom, amikor ilyen vagy… - nyafogja, én meg boci szemekkel meredek rá. Még szerencse, hogy az alatt az egy év alatt kifejlesztettem, így akármire rá tudom venni. – Ne nézz így… - sóhajtja. – Ha ilyen vagy bármire rá tudsz venni… - mondja durcásan.
- De szereted, ha ilyen vagyok, tudom jól, mert kikerülhetnéd, hogy csipkelődjek, de te mindig belecsicseregsz valamibe… - fogom meg fenekét, mire felemelkedik egy kicsit, mert nem számít rá.
- Reih… te annyira… de annyira… - csókolom meg ismét,
- Mi vagyok? – kérdezem magabiztosan, és egy kicsit talán önelégülten is…
- Önelégült… - tol el magától, és száll ki az ölemből. - Jól éreztem, hogy erre harapni fog… - megyek utána, de csak a hálóban érem utol.
- Bocsi Kicsim… na, ne csináld már! – fogom meg karját, és fordítom magam felé. – Tudod, hogy csak viccelődöm…
- Ilyenkor annyira utállak, tudd meg! – mondja durcásan, de azért bújik hozzám.
- Tudom… - ölelem magamhoz, és simogatom hátát, mire sóhajt egyet. - Nem vagy éhes? – kérdezem, tudom, hogy a hasával ki tudom békíteni.
- De – néz fel csillogó szemekkel.
- Akkor csinálok valamit – adok egy puszit arcára, és mennék ki, de megfogja a karomat. – Mi az?
- De én másra vagyok éhes… - mondja kicsit elpirultam, mire elmosolyodom.
- Na, ne mondd… - lépek vissza hozzá és ölelem magamhoz derekánál fogva, mire vállaimra teszi kezét.
- Deh… nagyon is… - sóhajtja, majd ad egy csókot.
- Olyan jó, hogy vagy nekem… - fektettem le az ágyra, mire lehúz és megcsókol. Miután elváltunk egymástól feljebb tolom az ágyon, egészen a párnákig, majd feltérdelek, és nadrágját lehúzom, majd felsőjét támadom be. Azóta sem tudok betelni a látvánnyal… minden egyes alkalomkor úgy kívánom, mint amikor először együtt voltunk. Vagy talán jobban is…
- Annyira kívánlak… - suttogom fülébe kéjesen, majd végigharapdálom azt, majd nyakára térek rá. Megremeg alattam, és aprókat sóhajt. Mielőtt kezelésbe venném mellkasát, leveszem felsőmet, és már igen csak szűk nadrágomat. Csak ezek után borítom be csókokkal felsőtestét, de leginkább azokat a helyeket keresem fel, amikre nagyon érzékeny. Imádom az elfúló sóhajait, sikolyait…
Mikor ajkaim közé fogadom, megremeg… és ezekkel a remegésekkel kerget az őrületbe… nem bírom tovább, tágítani kezdem, miközben kényeztetem. Olyakor megszívom, vagy éppenséggel végignyalok egész hosszán. Ezzel is elvonva figyelmét a tágításról. Amit nagyon is jól visel már. Nagyon sokszor voltunk együtt…
Miután kitágítottam, felmászok hozzá és megcsókolom. Lábai már csípőmön vannak, így könnyedén hozzá tudok férni. Nem is teketóriázom sokat, már nagyon, de nagyon kívánom. Egy erőteljesebb mozdulattal merülök testébe, mire felsikolt, és pihegve, kivörösödve néz fel rám. Most igen nagy önuralom kell, hogy ne kezdjek el benne mozogni azonnal.
De ezt érzékeli is és megmozdítja a csípőjét. Ennek ellenére, és minden ösztönöm ellenére várok még egy kicsit… egy ici-picit. Nem akarom, hogy fájjon neki, több fájdalmat nem akarok neki okozni a kelleténél.
- Csináld már az istenért… - csattan fel, mire megráncolom szemöldököm, és lökök rajta egy nagyot, és elmerülök benne teljesen, ő meg sikítva nyög fel. A füléhez hajolok:
- Így gondoltad? – kezdek el mozogni benne. Mire vörösödve odafordítja fejem sajátjához, és megcsókol. A tempónk az elejétől fogva gyors… csak azért is, ha ő nem akart várni, akkor legyen meg az eredménye. Na, jó, azért nem olyan durván.
- Reih… - nyögi nevem, miközben a takarót markolja, és lehunyt pillái megremegnek. Kicsusszanok belőle, majd újra teljesen elmerülök testében, mire kikerekednek szemei, és magához szorít nyögve. – Ahmm… - lihegi fülembe, ami nagyon is feltüzel, és még többet akarok, így egyre mélyebbeket, és hosszabbakat lökök rajta.
Érzem, hogy nem kell már nagyon sok hátra, így egyik kezem merevségére teszem, és testünk mozgásának ellentétes irányába kezdem el mozgatni. Egyre többet és egyre elfúlóbban nyög alattam, teste meg-megremeg egy-egy nagyobb lökésemnél, amikor eltalálom azt a bizonyos pontját. Húzok rajta még párat, és nevemmel nyögve élvez el…
Megtámasztom magam feje mellett, és lökök rajta még pár mélyebbet, és én is követem őt. Pihegve omlok mellkasára, és próbálom ismét uralmam alá vonni lélegzetvételem.
- Szeretlek Rei… - simogatja hátam, miközben én beszívom testének finom illatát.
- Én is, már nagyon rég… - adok egy apró puszit, a már így is piros bőrére.
- Hm? Ezt meg, hogy érted? – néz le rám, kérdő szemekkel. – Na baszd meg… most buktattam le magam… gratulálok Reita!
- Hogy én? Semmire… - teszem vissza nyakába fejem, és tetetem azt, hogy ez a téma nem is fontos.
- Ne sunnyogj! – lökdös arrébb, mire nekem is lökdösés lesz a válaszom, csak nekem a csípőmmel és ő utána nem visszalökdös, hanem visszanyögdös, válaszképp.
- Reih…
- Mi az? Te kezdted… - mondom durcásan.
- Nem is… én csak kérdeztem…
-…
- Rei?
- Mi van? – csúszok ki belőle, és ülök fel, úgy hogy neki háttal legyek.
- Most mi rosszat mondtam? – kérdezi szeppenten.
- Te semmit… - sóhajtok egy nagyot.
- De… akkor mi a bajod? – tehénkedik vállamra, és fejem mellé teszi fejét, miközben kezével mellkasomat simogatja.
- Semmi… mondtam már…
- Tudod, hogy nekem nem tudsz hazudni! És tudom, hogy az a bajod, hogy megkérdeztem, hogy mióta szeretsz… alias… - kezd el gondolkozni, és nem mondd semmit, mire sóhajtok.
- Igen, már akkor szerettelek, amikor még élt… - fordítom el a fejemet, neki pedig megáll a keze mellkasomon. Lehunyom szemem, és tudom, hogy innen egybe nem fogok kijutni…
- E-e-ez most komoly? – kérdezi hitetlenkedve.
- Az… - mondom halkan, mire nem válaszol, és nem mozdul meg. – Most utálsz? – szólalok meg vagy öt perc múlva.
- Nem.
- De akkor is másként gondolkozol, mint eddig…
- Nem.
- De igen… - hajtom le a fejem.
- Rei? – emeli maga felé fel a fejemet. – Szeretlek, és ezen nem változik semmi. Mégjobban szeretlek, mint eddig – csókol meg.
- Mi? Komolyan mondod?
- Komolyan, nagyon is komolyan… - ül ölembe hátrahajtott fejjel, mire felnyögök. Ilyet még nem csinált, hogy tágítás nélkül ült volna rám… Magamhoz ölelem, majd újra visszateszem az ágyba…

Reggel arra kelek, hogy villámlik. De ilyenkor nem szokott villámlani?! Tudatosul bennem, hisz December eleje van. Kinyitom a szemem és egy Aoival és egy Uruhával találom szembe magam, akinek a kezében fényképező van.
- Ti meg? – lehelem magma elé a meglepődöttségtől. Közben kicsim is felébred, és ijedten bújik hozzám. Uruha meg még egy képet csinál.
- Uruha! – fújtatok, hogy hagyja abba.
- Mi van? Mi még nem is szex közben nyitottunk rátok! És megérdemlitek a képeket, hisz nem mondtátok el, hogy már milyen régóta együtt vagytok! – mondja mosolyogva, majd távoznak.
- Mi ez az önkiszolgáló… - morgom és mászok ki az ágyból. Gyorsan felkapok egy boxert és kimegyek utánuk. Még a folyosón állnak és a gépet nézték. Nem vették észre, hogy mögéjük léptem.
- Olyan aranyosak! – néznek egy képet arról, ahogy aludtunk. Nem mondom, hogy rossz kép, de illetéktelenek kezében… hm… nem szeretném!
- Köszönöm a képeket – veszem ki a kezéből a gépet, és lépek hátrébb, mire mind a kettő megfordul. – Mi van? Csak nem hittétek, hogy nem jövök utánatok… - veszek egy sunyi mosolyt. – De az biztos, hogy ezért még csúnyán megfizettek… - megyek vissza a kezemben a géppel, és bezárom a hálónk ajtaját.
- Olyan hülyék ezek ketten… - mondja felsóhajtva kedvesem.
- Azok, de már tudom is, hogy hogy fogom megbosszulni őket… - vigyorodom el, majd csinálok kedvesemről egy igen csak pikáns meztelen képet, amit persze nem díjazott, és elvette a gépet tőlem, és… őh… elég erotikus képek születtek… maradjunk annyiban.

***

A kis köcsögök voltak akkora szemetek, hogy Rukival is közölték, az meg elcsacsogta Kyonak, aki meg a DeG-nek… és így mindenki tudta, hogy mi Kaijal együtt vagyunk. Nem azt mondom, hogy baj, vagy nem vállalnám fel… de csak a mi magánügyünk, hogy elmondjuk! Úgyhogy ezért csúnyán meg fogják ütni a bokájuk… - dörzsölöm össze a kezemet, miután betettem a kamerákat a lakásomba, de persze, csak a vendégszobákba. Mert ma bulit csinálok. És igen csak szeretnék felvételeket csinálni egyes személyekről, hogy kordában tudjam tartani a fölös energiájukat!

*másnap reggel*

Na nézzük csak… - ülök le a gépem elé, és visszatekerem egyesével a felvételeket… - Ki nem tudott magával bírni? – kezdem el nézni az egyik vendégszobát. – No lám, no lám, no lám… ilyen hamar? Pedig a dátum szerint csak alig kezdődött a buli… - látom meg Rurut és Aoit, amint egymást falva lépik át a küszöböt, majd egymásnak esnek az ágyon. Tovább nézem, és nagy meglepetésemre meglátom Kyot és Rukit is… csak ők jóval később, és szerintem jóval több alkohollal estek egymásnak. – De legalább őket is tudom fenyíteni – vigyorodom el… és elkezdek nézni egy másik felvételt. Ahol megdöbbenésemre meglátom Torát ahogy Sagat rakja. – Na baszd meg! Ő meg, hogy kerül ide! Csak Saga volt hivatalos öcsém! – és ekkor kipattan az isteni szikra… és sunyin elmosolyodom. – Hogy mire nem jó egy házibuli… - dőlök hátra és kezdem élvezni, hogy mennyi eszem van, hogy bekameráztam a házamat…
A film persze tovább megy, majd még meglátom Miyavit amint Mayával akar valami olyat tenni, amit én nem akarok látni! Úgyhogy itt kikapcsolom a videót, mivel arra már nem vagyok kíváncsi… de Kaira annál inkább. Mert ez a sok szex csak mégjobban meghozta az étvágyamat rá… - állok fel és megyek a háló irányába, ahol meg is látom. Az ágyon hasal, és egy könyvet olvas. Becsukom az ajtót, de fel sem néz, így odamegyek, fölé mászom és ráfekszem. Vagyis jobb kifejezés az, hogy hozzádörgölöm már álló férfiasságom feszes fenekének… mire megrezzen és felemeli a fejét.
- Szeretlek… - suttogom a fülébe, mire megremeg. Én pedig itt vesztettem el a türelmem…